CYRUS LIVINGSTONE: A BÍRÓ ÉS A HÓHÉR
(részlet)
- Bűnös! – hirdette ki az ítéletet a bíró fennhangon, lesújtva a kalapácsával. Az alabárdos poroszlók kivezették a teremből az elítéltet, a jelenlévő tömeg izgatott zsibongása közepette.
Hubert bíró elégedetten dőlt hátra székében. Számára kétszeres volt az öröm. Ismét érvényt szerezhetett a törvény akaratának, holnap pedig módja lesz megismernie R… város új hóhérját.
Őméltóságát mindig is lenyűgözték a kivégzések. A két évtized alatt, midőn a város főbírói címét viselte, több tucatnyit látott, melynek nagy részét ő maga rendelte el. Mindez persze nem okozott Hubertnek álmatlan éjszakát, utólag sosem kételkedett döntéseinek helyességében. Úgy gondolta, az ő feladata a törvény teljes szigorával büntetni minden egyes kihágást, s ennek maradéktalanul eleget is tett. Nem hatott rá sem könyörgés, sem átok. Ha egyszer kimondta a verdiktet, a vádlottnak többé nem volt visszaút. Ugyancsak nem keltett benne szánalmat a vesztőhelyen a tömeg által kigúnyolt, már-már emberi mivoltától megfosztott bűnösök látványa sem. A kivégzés népünnepélynek számított, s Hubert ezt tudomásul vette.
A főméltóság kényelmesen dőlt hátra a város főterén felállított dísztribünön. Kisvártatva innen fog jelt adni a bakónak. Hubert szinte kéjes örömmel gondolt rá, tulajdonképpen ő a tábornok, aki a bűn ellen visel hadat, a hóhér pedig a katona, aki végrehajt, s nem vonja kétségbe a feljebbvalója parancsát. Mint egy hivatásos gyilkos a hatalom szolgálatában.
A bíró néhány pillanatig elmerengett e morbid hasonlaton, azután eszébe ötlött, milyen kényelmetlen helyzetbe kerülne, ha saját kezűleg kellene végrehajtania a kiszabott büntetéseket.
Hát igen, morfondírozott magában, mire menne az úr az alantasai nélkül?
E verőfényes napon annak rendje és módja szerint az elítéltet a tömlöctől a vérpadig végighurcolták R… nagyobb utcáin és terein, a csőcseléktől űzetve. Ám amint feltűnt a hóhér kolosszális alakja a törvényszegők számára a világ végét jelentő deszkákon, a tömeg zúgolódása egyszeriben elcsendesült. A bűnös is néma megrendüléssel tekintett fel a fekete ruhás, fekete kámzsás alakra, s belenyugvással várta sorsának bevégeztét.
Még Hubert bírót is furcsa, megmagyarázhatatlan szorongás kerítette hatalmába a bakó láttán. A máskor oly ékesszóló főméltóságnak most nem akaróztak jönni a szavak, így hát némán intett a fekete óriásnak. Rögvest villant a bárd, s pillanatra rá a kámzsás ember már mutatta is a véres fejet a holtsápadt bámészkodók felé. A tömeg ezután gyászos csendben oszlott szét, mintha nem is fővesztésnek, hanem temetésnek lettek volna tanúi. Hubert a holttesthez lépett, hogy a formaságok szerint megállapítsa a halál tényét. A bakó még mindig ott állt a vérpad mellett, továbbra is arctalanul. Ettől valahogy szellemszerűnek tűnt. A pillantása találkozott a bíróéval, amitől a főméltóság lába földbe gyökerezett. Hubert ekkor esküdni mert volna rá, hogy a hóhér szeme vérben forgott!
A kivégzés utáni napok komor ürességgel teltek a bíró számára. Egy kérdés merült fel benne folyton-folyvást, kullancsként akaszkodva az elméjébe. Kit rejt a kámzsa?
Hubert hosszú bírói gyakorlata során most először gondolkozott el azon, milyen ember lehet, ki hóhérmesterséget vállal? Elvégre életeket olt ki. Talán egy kéjgyilkos, a törvény álcája mögé bújva?
Voltaképpen miért is hordanak a hóhérok álarcot? Hogy elrejtsék kilétüket az avatatlan szemek elől? Hubert valószínűtlennek tartotta ezt az elgondolást, hiszen általában nyílt titok volt, kit takar a fekete maszk. Vagy tán önmaguk elől akarják leplezni az elleplezhetetlent?
Hubert hirtelen ráébredt, a félelmetes, fekete kámzsa a hóhér igazi arca! A lénye akkor testesül meg igazán, midőn lesújt áldozatára. Művét bevégezve titkon ledobja álarcát, hogy ezután magára öltse a hétköznapi ember álcáját.
(... )
