Cyrus Livingstone: Mészárlás a Carlson Rivernél
Azon a végzetes
nyári reggelen a Pokol tüze csapott le ránk a mennyből. A jószágok pánikszerűen
tülekedtek a carlson riveri itatóhoz. Négy tucat marhát tereltünk a
Carver-farmra, Greenfieldtől háromnapi járóföldre, északra. Nem számítottunk
ilyen forróságra, pedig ez már a második aszályos év volt itt, Greenyard államban.
Kis csapatunkat
az öreg Dick Stevens vezette, velünk tartott a fekete bőrű Jack Magombe, a
fél-elf Rodney, akivel már több ízben dolgoztam együtt, és a szintén veterán
Patrick Frazer.
A csorda szügyig
gázolt a kobaltkék folyóba, közben mohón kortyolták az éltető nedűt. A
kalapomat a vízbe merítettem, hogy lehűtsem vele izzó homlokomat.
Kigyönyörködtem magam a pompás állatok látványában. Mr. Carver vegyesen rendelt
az inas hosszúszarvúakból, és a termetesebb, Warwick-féle „pirostarkákból”.
– Hé, Charlie! –
szólt hozzám Dick Stevens. – Menj előre, és mondd meg Carveréknak, hogy
megérkeztünk!
– Oké, főnök!
Rögvest nyeregbe
pattantam. Egy lankás résznél szándékoztam kivágtatni a folyóvölgyből, hogy
azután két mérföldön át északnak tartsak, ahol széles, kopár homokdombok
emelkednek. Mögöttük terül el a mélyebb fekvésű Henderson-síkság, amely esős
évszakban smaragdon zöldellő legelőivel ad otthont a Carver-farmnak.
Jókedvvel
indultam útnak. Huszonegy éves korom óta, vagyis már fél évtizede
hajcsárkodtam, és mivel a marhahús iránti kereslet nőttön-nőtt, a
járandóságomból bőven futotta szerény igényeim kielégítésére.
Három évvel
korábban kisebb vagyonra tettem szert, amikor Folsom Cityben – vérfagyasztó
körülmények között – kivontam egy orgazdát a forgalomból, a bandájával együtt.
Az értük kapott jutalmat a szüleimnek adtam, így apám megjavíthatta a házunkat,
a nővérem is férjhez mehetett végre. E kellemetlen kaland ellenére sem
cseréltem volna semmi másra a cowboy-életet.
Éppen hogy
kiértem a folyóvölgyből, amikor lövés dördült. A golyó füttyét még hallottam,
röviddel ezután újabb dörrenés következett, és a fájdalom. A nyeregből kibuktam,
összekeveredett előttem a föld és az ég, majd jött a sötétség…
* * *
Émelyegve tértem
magamhoz. Sokáig zavaros volt minden a tekintetem előtt. Hirtelenjében azt sem
tudtam eldönteni, milyen napszak van. A halántékomról csordogáló, ragacsos vér
eszembe juttatta a korábbi támadást. Szentséges ég, a fiúk a folyónál! Vajon ők
megúszták?
Hörögve
próbáltam felkecmeregni, de erőtlenül visszazuhantam. Tompa, dobogó hangok
ütötték meg a fülemet, eleinte hallucinációknak véltem őket. Ismét megpróbáltam
mozdulni valamerre, ám ekkor ólomsúlyként zúdult rám a rettegés. A sűrű por-és
kavicsréteg alól a halálos mérgéről hírhedt fehér skorpió mászott elő! A kis
szörnyeteg éppen engem készült megrohamozni, amikor egy lövés szabályosan
kettészelte.
– Én sem csípem
őket! – nevetett fel egy idegen hang.
Felpillantottam. Az ismeretlen lovas széles,
barna kalapot viselt, akárcsak én, a bőrzekéje alatt pedig kék vászoninget. Az
arcát kendővel védte a por ellen. Pontosabban a kendő más célt is szolgált,
erről a felém szegezett revolverből jöttem rá, persze csak utólagosan.
– Üdv, kölyök! –
szólított meg az ismeretlen cowboy. – Begyűjtöttünk néhány elkóborolt jószágot!
Ugye nincs kifogásod ellene?
Hunyorogva
néztem körül. Patadobogást és marhabőgést hallottam, és csak bámultam, amint az
idegen társai összeterelik a csordánk maradékát. Próbáltam megszólalni, de a
nyelvem nem engedelmeskedett. Száraz volt, mint a lehullott falevél.
– Na, mi van,
nem tudsz beszélni? – kérdezte a kék inges lovas. Akkor néztem meg jobban. A
fejfedője alól szőke fürtök kandikáltak ki, a szeme is kéknek tűnt. Újból
émelygés, és erős szédülés tört rám, így visszahuppantam a porba.
– Ennek is
annyi!
A hang nagyon-nagyon távolinak tűnt.(...)
A teljes novella a Lidércfény AKF áprilisi számában olvasható:
http://www.szentesinfo.hu/lidercfeny/papirlf/lidercfeny_akf_201404.pdf
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése