Egy csipetnyi noir (18+)

Már régóta terveztem, hogy kipróbálom magam a thriller-noir műfajban. Az ihletet Jimmy Cartwright A vizsga, avagy halott ninja ritkán táncol c. műve adta, ez a történet előzménye, feltétlenül elolvasandó!:)

(lásd itt: http://v2.lidercfeny.hu/alkotas_megjelenitese.php?cikk_id=573) 

Miután Jimmy volt szíves megadni az engedélyt a folytatásra, megírtam és közzétettem.

VIGYÁZAT! A történetben elhangzó durva szavak és kegyetlen cselekedetek miatt kizárólag erős idegzetű, felnőtt olvasóknak ajánlom!

  

Cyrus Livingstone: A bosszú órája

 

Osaka külvárosa, napjainkban

- Takarodj innen, te rohadék! Ez az én helyem! – üvöltötte a rozsdás bevásárlókocsit toló idős hajléktalan. Az egykor jobb napokat látott virágkereskedés romjai közt kuporgó alak alig hederített a durva hangra. Mintha a töredezett járdán csattogó esőcseppek számlálása kötötte volna le a figyelmét. Az öreg fejét elöntötte a vér.

- Süket vagy, te kis pöcs?! Majd neked is az agyadba vésem, hogy ez az én területem!

A kiérdemesült ballonkabát alól egy csavarhúzó került elő, a vénség ezzel rohamozta meg az ismeretlent. Az aggastyán persze nem is annyira a romok közt kialakított vackát, inkább a saját hírnevét védte. Az utca törvénye szerint, ha rossz a hírneved, király vagy, ha nem, akkor egy senki, a csicskák csicskája.

Az idegen talpon termett. Jóval magasabb és fiatalabb volt ellenfelénél, a halálosnak szánt döfést tenyértővel elvezette, majd egy szabályos mawashi-gerit helyezett el támadója halántékán. Ezt egy gyors ütéssorozat követte, amely az öreget a kocsinak röpítette. A fémhulladékkal teli rakomány plafonrepesztő csörömpöléssel borult fel, az elaggott test pedig kifacsart rongycsomóként hullott melléje. A fiatal férfi is az utca törvénye szerint járt el, amikor még kétszer ágyékon rúgta a földön heverőt. A lepukkant külvárosok háborús zónák, ahol senkit sem szabad alábecsülni. Hattori Tanosuke, az elbocsátott szamuráj tanonc a kolduslét keserű hónapjai alatt tanulta meg mindezt.

Hideg közönnyel kutatta át a félholtra vert szerencsétlen holmiját, hátha talál némi élelmet. Nem járt sikerrel, mivel ténykedését dühös kiáltások zavarták meg.

- Nézzétek! A köcsög kinyírta Ono bácsit!

Legalább nyolc, meghatározhatatlan korú és nemű csavargó bukkant elő az egyik sikátor homályából.

- Na, vonszold csak ide a segged, te nyomorult hiéna! Hadd nyúzzunk meg!

A szitkozódó alakok elhasznált redőnyhúzókat, csavarkulcsokat, vagy félbetört sörösüvegeket lóbáltak. Tanosuke fegyvertelen volt, ráadásul két napja nem evett. A küzdelem megint egyenlőtlennek tűnt, mint azon az átkozott napon…

Tanosuke lassan hátrálni kezdett üldözői elől. Tudta, okosabb lenne elfutni, de harcos büszkesége még parázslott benne. Pedig ezektől az ember-csótányok kezétől elesni… egy nyomorúságos élet méltatlan befejezése lenne…

Hirtelen fékcsikorgás zökkentette ki kavargó gondolataiból. Egy éjfekete Nissan farolt az egykori harcművész-tanítvány háta mögött.

- Odass! Csövesbunyó! – kurjantott ki az autóból egy fiatal hang.

- Veszed a telóddal? – kérdezte egy másik.

Mielőtt még Tanosuke elgondolkozhatott volna az elhangzottak furcsaságán, két kődarab súrolta a vállát. Egy harmadik a Nissan motorháztetején koppant fémes robajjal.

- A vadiúj fényezés, te barom! – ordította a sofőr.

- Hé, fiú! – szólt ki Tanosukénak a leeresztett ablakon egy zselézett hajú, napszemüveges suhanc. – Használd ezt!

Egy hosszúkás, sötét tárgyat dobott ki a kupéból, amely csilingelve érkezett az aszfaltra. Tanosuke szeme elkerekedett. Hiszen ez egy vipera! Két kézre fogta a fegyvert, mintha szamurájkardot markolna. Így legalább egyenlők az esélyek.

A csavargók meglepődtek az iménti jeleneten, egy pillanatig tétováztak.

- Halihó! – rikkantotta ismét a napszemüveges srác, kezében bankjegyet lobogtatva. – A győztesnek fizetek húsz dolcsit! Méghozzá amcsit, nem ausztrált!

Több sem kellett a sikátorok kalózainak. Méhrajként próbálták ellepni Tanosukét. Másodpercek múlva émelyítő puffanások, reccsenések és vinnyogások jelezték, hogy az ifjú harci jártassága még nem merült teljesen feledésbe. Tanosuke kíméletlenül bezúzott minden útjába kerülő koponyát, szétmorzsolta a rimánkodásra emelt kezeket. Az összes addigi sérelmét az otthontalanokra zúdította.

- Basszus! Ez egy mániákus!

- Hé, elég lesz! Már kinyírtad őket!

Az autóból felhangzó kiáltások alig jutottak el Hattori tudatáig. Magán kívül csépelte az alélt testeket, amíg csak bírta szusszal. Egy ismerős kattanásra lett figyelmes.

A napszemüveges, cingár fiú három másik haverjával kiszállt a Nissanból, kibiztosított pisztolyt fogva Tanosukéra.

- Nyugi van, oké?

Pár feszült pillanatig farkasszemet nézett a sáros, rongyos, szakállas alak és a négy másik. A zselézett hajú, cingár, két punk-frizurás (egyikük szőkített, másik pirosított tincsekkel), és egy tagbaszakadt kopasz. Mindannyian a húszas éveikben jártak, bőrdzsekit, farmert és sportcipőt viseltek. Az alacsony bandavezér szólalt meg újra:

- Figyu, azt látom, hogy te harcos vagy! Azt is csipázom ám, hogy rohadtul be vagy pöccenve… mert valaki elbánt veled!

Tanosuke felmordult és szorosabbra fogta a viperát. A pisztolyt tartó kezek megremegtek.

- Hogy honnan jöttem rá? – folytatta a napszemüveges. – Fiúk, mutassátok meg!

A négy fiatal lassan feltűrte pólóját, láthatóvá téve tetoválásaikat. Tanosuke szeme elkerekedett. Yakuzák!

- Segíthetnél nekünk – mondta tovább zavartalanul a kis főnök. – Cserébe megadom neked, amire vágysz! A bosszú örömét! Nos…?

Tanosuke lassan leeresztette a fegyverét.

*          *          *

A kertvárosi villában, ahová Tanosukét vitték, minden együtt volt a jó bulihoz: márkás italok minden mennyiségben, lányok, kokó, cigi. Az old-school hi-fi toronyból bömbölő zene áradt.

A banda vezetője Kohaku néven mutatkozott be. A tagbaszakadtat Sanatomónak hívták, a punkok közül a szőkét Atsutanénak, a piros tarajút Masahirónak. Atsutane vezette az autót, eleinte méltatlankodott Tanosuke szaga és az új üléshuzat miatt, de Kohaku végül lecsendesítette.

A villában Hattori végre lefürödhetett, megborotválkozhatott, bár tiszta ruha helyett be kellett érnie egy kimonóval. De a „modern róninlét” több mint fél éve után ez is felüdülés volt számára.

Időközben újabb party-arcok érkeztek meg. Kohaku és cimborái már eljutottak arra a pontra, amikor az elfogyasztott alkohol és a felszívott fehér csíkok lerombolják a gátlásokat, s kezdődik a bizalmaskodás. Sanatomo agresszív táncba kezdett, fellökve mindenkit, aki az útjába került. Masahiro a legújabb japán rock-slágereket üvöltötte, eszelős léggitározás közepette. Atsutane pedig túlzott lelkesedéssel próbálta bemutatni Tanosukét az újonnan jötteknek.

- Ez egy valódi utcai harcos! Úgy kempózta le csöveseket, mint a filmeken, hö… hö…! Hé, öregem, ugye tanultad azt az izét… a kobudót!

Tanosuke felsóhajtott. Hogyan is magyarázhatná el ennek a tudatlannak?

- Igen, azt is – válaszolta az egyszerűség kedvéért.

- Lazulj már, haver! – szólt közbe Kohaku. Ujjai közt elegáns mozdulattal aranykarikás cigarettát pörgetett. Csurig töltött whiskeys poharat tolt Tanosuke elé.

- Rajta, ne légy szégyellős! – unszolta az ifjú yakuza újdonsült pártfogoltját. Tanosuke habozását látva, Kohaku végül elvigyorodott.

- Oké, oké, nem erőltetem! Sumiko, kérlek! Mutasd meg a vendégünknek a jakuzzit!

Kohaku hívására egy kreol bőrű lány lépett elő, aki a gondozott kerten keresztül egy másik épületrészbe vezette a zavarodott Tanosukét.

- Aztán vigyázz vele, haver! A csaj remekül judózik! – kiáltott utánuk Kohaku.

A régies stílusú fürdőházba nem hallatszottak a tivornya zajai. Tanosukénak végre sikerült ellazulnia a bugyborékoló, kellemesen meleg vízben. Sumiko ledobta a ruháit és a fiú mellé ereszkedett a medencébe. Japánban a meztelenség a természetes dolog, nem szégyellnivaló.

Tanosuke gyönyörködött a lány mandulavágású szemében, bőrének olajos tónusában, és karcsú, nőiesen izmos alakjában.

- Honnan jöttél? – kérdezte végül a fiú.

- Hawaiin születtem – felelte Sumiko. – félig amerikainak számítok!

Mindketten felnevettek. A lány folytatta:

- Apám egy üzleti útja során Honoluluban járt. Ott ismerkedett össze anyámmal.

- Hát ez nagyon romantikusan hangzik… attól tartok, az én történetem nem ilyen…

- Mindenkinek van múltja! – vágott közbe a lány. – Nálunk viszont nem szokás kérdezősködni.

Vagy háromnegyed órán át áztatták tagjaikat, ezután Sumiko egy kis hálóhelyiségbe vezette a fiút.

- És most? – Tanosuke hirtelen gyámoltalannak érezte magát, amiért feltette a kérdést. De a hosszas nélkülözések után alig akarta elhinni, hogy végre jóra fordulnak a dolgok.

- Hogy most mi lesz? – vonta fel a szemöldökét harciasan Sumiko, miközben a fekvőhelyre lökte a fiút. – Hát judózunk, te lüke! Vagy vissza akarod utasítani egy yakuzafőnök lányát?

*          *          *         

- Figyelj, haver, nálunk tényleg nem szokás kérdezősködni! Én nem vájkálok a múltadban, cserébe te se kérdezz semmit, csak tedd, amit mondok! Ne feledd, hogy jó emberismerő vagyok!

Tanosukét kezdte irritálni fiatal pártfogójának fölényeskedő hangja. Mélyet lélegzett, érezte, amint a ki szétáramlik tagjaiban. Ha tűrnie kell még, hogy közelebb jusson a bosszú órájához, hát tűr.

Kohaku metál-ezüst Mercedesével száguldoztak Osaka belvárosában, napokkal később a találkozásukat követően. Az ifjú yakuza nem sokat törődött a piros lámpákkal.

- No és hogy ízlett a hawaii csirke? – faggatta Tanosukét.

- Azt mondtad, nem kérdezősködsz!

Kohaku felröhögött.

- Látom, te vagy az én emberem! Egyébként Sumiko mondta, hogy a húgom?

- Egy szóval sem említette – felelte Tanosuke a meglepetés legkisebb jele nélkül.

- Igaz, annyibból a húgom, hogy az apám lánya, hehe…

Kisvártatva egy híradástechnikai cikkekkel teli raktár mellett parkoltak le. Kohaku rágyújtott az elmaradhatatlan cigarettájára, majd az épület vasajtaja felé invitálta újdonsült barátját. Kohaku hármat koppantott az ajtón, mire az feltárult. Kövér, szürke overallos férfi állt a bejáratban.

- Nicsak, a Kis Skorpió! – szólította meg az ismeretlen Kohakut. Majd Tanosukéra sandított. – Ő az új fullánkod?

- Dugulj el, dagikám! Hol van a góréd?

Kartondobozok hegyei között jutottak el az irodáig. A dobozokban a legújabb plazmatévék, rádiók, laptopok és más luxusáruk álltak. A kis irodahelyiségben egy középkorú férfi fogadta őket.

- Nahát, Kohaku-san! Micsoda meglepetés!

- Üdv, Chono! Mi az ábra?

- A szokásos… - Chono egy vastag borítékot nyújtott át két kézzel a fiúnak.

- Rendicsek! – mondta Kohaku, miután gyorsan átszámolta a bankjegyköteget. – Más egyéb?

- Hidetoráék elégedettek voltak a mobiltelefonokkal? – kérdezte Chono ártatlan képpel.

- Te mi a tökömről beszélsz?

- Hidetora tegnap itt járt az embereivel és elvitte a száz mobiltelefont, amit nálad rendelt meg Kohaku és előre kifizetett…

- Marha, barom! – Kohaku dühében megrángatta az idősebb férfit. A kövér overallos megpróbált főnöke segítségére sietni, vesztére… a Tanosuke markában megjelent vipera a másik térdhajlatán csattant. A kövér ordítva bukott fel, görcsösen markolászva a fájós testrészét.

- Kérlek, Kohaku-san… hiszen itt előttem hívott téged, és megbeszéltétek… - Chono hangja elfulladt a rettegéstől.

- Szóval az a köcsög a füléhez emelte a telóját, és úgy csinált, mintha velem dumálna?

- Valahogy úgy…

- Te idióta balfék! Bedőltél ennek az ósdi trükknek? – Kohaku arca egy oni vicsorgásává   torzult. – Miért nem kérted el tőle azt a kibaszott telefont? Már másodszor játssza ezt el velem! Nem megmondtam, ha ilyen biznisz van, akkor én hívlak?!

Chono nagyokat nyelt, de nem bírt válaszolni.

- Hallod-e, öreg – folytatta Kohaku vészjóslóan nyugodt hangon. – Nem lehet, hogy egy követ fújsz azokkal a fartúrókkal?

A súlyos vád megoldotta Chono nyelvét.

- Esküszöm nem, Kanohuke-san! Bocsáss meg! Megtérítem a károdat!

- Naná, hogy megtéríted! Még ha a kölykeidet is kell kiárusítanod! Addig is… nem árt, ha megtanulod, miért is hívnak engem Skorpiónak!

A cingár yakuza kezében krómozott dugóhúzó villant, amely egy pillanattal később vérpatakot fakasztva hatolt be a raktárvezető orrába. Chono csillár-repesztő sikollyal roskadt össze, a fájdalomtól sokkoltan fetrengett a padlón. Kohaku kifejezéstelenül nézte egy darabig, majd intett Tanosukénak.

- Gyerünk! Itt mára végeztünk!

Elmenőben a Skorpió még belerúgott a kövér overallosba.

- Látod pufikám? Már két fullánkom van!

A raktárból kiérve az ifjú gengszter sietve rágyújtott, majd Tanosukéra kacsintott.

- A jó vezető fegyelmet tart! Most pedig iszunk egyet! Méghozzá a főnökkel!

*          *          *

Dél is elmúlt, mire az Osaka Üzleti Park egyik impozáns, vasbeton kolosszusához érkeztek. A portaszolgálat fegyveres tagjai mély meghajlással köszöntötték a „Kis Skorpiót” és kísérőjét, majd a gyorslifthez vezették őket. Az ötvenedik emeleten álltak meg. Kanohuke közben elmagyarázta Tanosukénak, hogy az egész épület az Abukara családé, a benne működő ingatlanügyletekkel-és pénzügyi befektetésekkel foglalkozó cégekkel együtt.

Egy fényűző, a Tokugawa-sógunátus korát idéző szobában fogadta őket Abukara Dayu, Kohaku apja, a család feje. A főnök hétköznapi kinézetű, alacsony, köpcös férfi volt. Egyedül méregdrága, tejfehér öltönye, és égszínkék, selyem nyakkendője jelezte státuszát. Apró, malacszemével hosszasan méregette Tanosukét, aki lehajtott fejjel állt előtte.

- A fiamtól már sok jót hallottam rólad – szólalt meg végül Abukara. Intett az ifjúnak, hogy helyet foglalhat. Egy inas két, szakéval teli csészét helyezett eléjük.

- Elszánt harcosokra mindig szükségünk van. De figyelmeztetlek, csak a feltétlen hűséget értékeljük! – a főnök mondandója végén felemelte a csészéjét. Tanosuke is így tett.

- Légy üdvözülve a családunkban, fivér!

Egyszerre itták ki a felmelegített italt.

*          *          *

- Az a köcsög Hidetora megint megszívatott! Lenyúlt tőlem egy rakás mobiltelefont az ökör Chono miatt! – dühöngött Kohaku, miután kettesben maradt az apjával.

Abukara Dayu felállt ültéből és a panorámaablakhoz lépett. Kifejezéstelen tekintettel bámulta a kinti várost.

- Kezd a fejünkre nőni a kis féreg! Persze Akahito főnök háta mögé bújva könnyen ugrál!

Abukara hirtelen keményen a fiára pillantott.

- Kompromittálnunk kell őket az oyabun előtt! Jól figyelj, Kohaku! Ha személyesen Ő rendeli el a visszavonultatásukat, akkor a területük a miénk lesz! Világos, amit mondtam?

- Igen, apám!

- Az új barátodat ismeri a többi család?

- Nem, még nem…

- Helyes! Maradjon is így! Ő lesz a titkos fegyverünk!

A „Kis Skorpió” önkéntelenül is elvigyorodott. Abukara vonásai is megenyhültek néhány pillanatra, majd ismét komollyá vált:

- Ebben a játszmában a türelem a legfontosabb! Csakis a türelem hozza el nekünk a bosszú óráját!

*          *          *

- Most, hogy már hivatalosan is tesók vagyunk, pár dolgot elárulhatnál magadról… persze csak nagy vonalakban, érted… - Kohaku faggatózására Tanosuke kezében megállt az evőpálcika. A két fiatal egy belvárosi, előkelő étterem különtermében ebédelt. Barátja tétovázását látva, a Kis Skorpió gyorsan szabadkozni kezdett.

- Tudod, mi sem voltunk mindig ilyen nagymenők – Kohaku rágyújtott elmaradhatatlan cigarettájára. – Apám Kobe környékén húzta az igát egy erőműben, amíg anyámat el nem vitte a rák. Osakába jöttünk, ekkor már az öregem a fejébe vette, hogy nem lesz senki cselédje. Beállt a yakuzához, aztán szépen fölverekedte magát a ranglétrán.

Tanosuke egy rövid ideig elgondolkodott, majd ő is feltárta múltjának fájdalmas pontjait.

- Én a fővárosból származom. A szüleim magas rangú állami hivatalnokok. Harcművészetet tanultam egy neves mester keze alatt. Aztán elbuktam egy nehéz vizsgán, amivel elúszott egy előnyös házasság lehetősége is… a harcművészeti akadémiáról eltanácsoltak, a családom pedig kitagadott. Hogy visszanyerjem előttük arcomat, saját vállalkozásba kezdtem, de a válság miatt csődbe mentem. Nemsokára az utcán találtam magam. Röviden ennyi a lényeg…

- És mi volt a feladatod azon a vizsgán? – kérdezte Kohaku két szippantás között.

- Meg kellett küzdenem egy ninjával, első vérig.

- Tyű, apám! Szóval olyan fekete ruhás alakkal, aki jön a nunchakujával, meg a surikenejivel, te meg vártad őt egy szál karddal, mint a filmeken…

- Csak kardokkal küzdöttünk meg. Én a hagyományos páncélt viseltem, ő is a tradicionális, sötét ruhát, álarcostul.

- Ez komoly?! – Kohaku elfricskázta a parázsló cigarettavéget. – Haver, már ne is haragudjál, de a mestered egy lúzer volt, ha ebbe belement! Rajtad tíz, vagy húszkilónyi felesleg, az a fickó pedig egy szál giben…! Akkor neked esélyed sem volt! Téged átvertek!

Tanosuke megdermedt.

- A tini-ninja a bigét is lenyúlta előled?

Bokkai mester kitagadott tanítványának kezében csikorgó reccsenéssel tört szét a pohár. Kanohuke gunyoros hangja csak olaj volt a tűzre. A barátja tekintetétől a Kis Skorpió komolyan megrémült.

- Hohó! Ne húzd fel magad, cimbi! Bocsi, tényleg elvetettem a sulykot… - a cingár gengszter a saját zsebkendőjével kezdte szaporán kötözgetni Tanosuke vérző tenyerét. Közben be nem állt a szája.

- Ne haragudj, de engem ez budo, vagy bushido-izé sosem hozott lázba! Az amcsik sosem tanultak ilyet, mégis a fejünkre basztak két atombombát! Az öregem is sokszor fáraszt, amikor a türelemről, meg a fegyelemről papol, de ő legalább érti a harc lényegét! A végsőkig elmenni! Csak ekkor lehetsz nyerő, érted? Látom, kezded összeszedni magad, pajti, figyelj végére járunk egy rendezetlen ügynek, aztán előkerítem neked az ex-mesteredet! Merthogy rajta akarsz bosszút állni, nemde?

Hattori képtelen volt felelni. Lehetséges volna, hogy… eleve Bokkai sensei hibázott?

*          *          *

Az Akahito elleni hadművelet előkészítése két-három hónapot vett igénybe. Első lépésként Abukara emberei Akahito ellen hangolták a többi főnököt. Kohaku kis csapata nyerőgépeket, könyvelőirodákat tört fel a velük szövetséges családok területén. A zsákmányt azonban csellel Hidetorához juttatták. Tanosuke feladata a pénz átcsempészése volt, mivel őt még nem ismerték a konkurens banda tagjai. A legkülönbözőbb álruhákban és álnevekkel kellett felbukkannia vagy az Umeda bevásárló negyedben, vagy a Tennoji Pályaudvar környékén, és vastag borítékokat, vagy sporttáskákat adott át más ügynököknek.

Idővel persze másoknak is feltűnt az egybeesés a fosztogatások és Akahito váratlanul megnőtt bevételei miatt. A családfők panasszal fordultak az oyabunhoz, Akahito pedig kínos magyarázkodásra kényszerült. A főnök kárpótlást ígért, valamint, hogy száműzi Hidetorát.

Abukara főnök a tanácskozást követően megadta a jelet a fiának. Kohaku és csapata ekkor lendültek akcióba. A távozásra kényszerülő, félrészeg Hidetorát néhány testőrével Minato kerületben kapták el. Egy illegális húsüzembe hurcolták őket, ahol Hidetora – miután kénytelen volt végignézni, ahogyan embereit élelmiszeripari termékké dolgozzák fel – végre ráébredt kétségbeejtő helyzetére. Térden csúszva könyörgött a Kis Skorpiónak.

- Mit akartok tőlem? Ne tedd ezt velem, fivér, azért a néhány mobiltelefon miatt! Kárpótollak, csak engedj el…

- Kit érdekelnek azok a szaros kütyük?! Én azt akarom, hogy dalolj nekem, pacsirtám! Hacsak nem akarsz megismerkedni a Skorpió fullánkjával!

Kohaku kezében felzümmögött egy villanyfúró.

*          *          *

Az Akahito főnök tulajdonát képező éjszakai lokál kora hajnalban hadszíntérré vált. Kohaku géppisztolyos különítménye üveg-és csontszilánkok tengerén tört át a csekély ellenállást tanúsító ellenség vonalain.

„Az öregem azt mondaná, a Bíbor Eget rendelte el!” – mondta órákkal korábban a Kis Skorpió Tanosukénak. – „Vagyis nem ejtünk foglyokat! A nőknek sincs kegyelem! Ha úgy érzed, nincs gyomrod hozzá, haver, csak gondolj arra a luvnyára, amelyik valamikor felbaszta az agyad! Úgy menni fog!”

Tanosuke ismét két kézbe fogta a viperát. Ismét erősen koncentrált a bosszújára. Ez a vértől iszamós munka is csak egy állomás az odafelé vezető úton… ezért is fogadott hűséget a tőle oly idegen világ klánjának…

A bosszúálló harcosnak nem lehetnek kétségei… vagy mégis?

Az ólomzápor első hullámát követően rohamozott Tanosuke. A fémbotjának csapásai alatt porcelánként törtek össze a sikoltozó arcok. Senkit sem kímélt…

Akahitóra a szaunában találtak rá, egy másik, bajuszos férfi társaságában.

- Mit művelnek maguk itt?! – ordította az idegen. – Tudják, hogy ki vagyok én?

- Tudjuk. Csak egy idióta balek! – felelte közönyösen Kohaku, mialatt három golyót eresztett a bajuszosba.

- Kelj fel! – rivallt rá a Skorpió a félelmében maga alá vizelő főnökre. – Még elszórakozunk veled, te áruló!

*          *          *

Az oyabun rezidenciájában feszült csend uralkodott. Mikor a szindikátus elnöke megszólalt, hangja nem árult el érzelmet, mégis súlyosabb volt bárminemű hatásvadász vádbeszédnél.

- Nem adtam parancsot sem Akahito főnök, sem Matsumoto rendőrkapitány likvidálására.

A klánvezér nem tett föl kérdést. Meggyőző magyarázatot várt Abukarától. A főnök intésére emberei behozták a bekötött orrú Hidetorát, aki sietős szózuhatagba kezdett:

- Bocsásson meg oyabun, Akahito árulásra készült! Tanúvédelmet akart kérni a rendőrségtől, információkért cserébe! Ő adott parancsot a többi főnök területeinek fosztogatására, hogy legyen elég pénze, ha elhagyja az országot! Én… én ezt nem akartam… ezért… Kohakuhoz szöktem, mivel ott úgysem keresnének…

Abukara gyorsan átvette a szót.

- Bizonyítékot is találtunk az irodájában. Egy Rio de Janeiroba szóló repülőjegyet, és az ügyészségnek címzett dossziét, az elmúlt öt év pénzügyi tranzakcióival.

A bizonyítékokat az oyabun is láthatta.

- Akahito hátra maradt kötelezettségeivel mi lesz? – kérdezte ismét színtelen hangon az öreg vezér.

- Minden tartozását átvállalom! – felelte Abukara meghajolva.

- Rendben! Mától tiéd a területe!

Az oyabun ezzel lezárta a tanácskozást. A főnökök és alvezéreik egyetemes főhajtással vették tudomásul elnökük döntését. Kétrét görnyedve várakoztak, amíg az idős ember elhagyta a termet.

Ezután kezdtek szép lassan, kisebb-nagyobb csoportokban távozni az egyes családok, testőreik kíséretében. Hidetorát hárman is közrefogták (Tanosuke és a két punk, Atsutane és Masahiro), azután Kohaku limuzinjába ültették be. A levitézlett alvezér rémületét látva, a Kis Skorpió megnyugtatóan így szólt:

- Csak semmi pánik, fivér! Szeretném honorálni a segítőkészségedet! – Atsutane és Masahiro halk kuncogással reagáltak az elmondottakra.

- Ugyan már, srácok! Ne legyetek ünneprontóak! – pirított rájuk a Skorpió. – Kapsz tőlem egy vadonatúj, felspécizett mocit! Majd meglátod.

Hidetora néma maradt és a többiek sem erőltették a társalgást. Egy órával később megérkeztek az Osakai-öböl egyik kietlen vidékére, ahol Sanatomo várta őket, a legújabb fejlesztésű Kawasaki Ninja ZX-R Performance típusú motorral.

- Uram, atyám! Hát ezt honnan csórtad? – Kohaku Hidetora vállára csapott. – Baró járgány, mi? Hé, Sanatomo! Tarts a barátunknak egy kis bemutatót!

A tagbaszakadt srác éles kurjongása elvegyült a motor bőgésével, ahogy kanyarogni kezdett a társai körül.

- Mit szólsz hozzá? – kérdezte Kohaku Hidetorát, túlkiabálva a zajt.

- Tényleg az enyém? De Kohaku-san, én erre mégsem vagyok méltó…

- Ó, dehogynem! Csak nem akarsz megsérteni azzal, hogy nem fogadod el?

- A világért sem… főnök! – a megilletődött Hidetora a következő pillanatban sikoltani akart, de hangja gurgulázásba fúlt. Sanatomo egy krómozott acélláncot dobott áldozata nyakába, s úgy rántotta maga után.

- Ó, micsoda pech! – röhögött a Kis Skorpió, a bizarr rodeozás láttán. – Hát nem eltaknyolt az új motorjával?

Az emberei kórusban hahotáztak mellette.

*          *          *

Két hónappal az Akahito-klánnal történt leszámolást követően ismét fergeteges bulit tartottak Kohaku házában. A „kis főnök”, hogy emelje az est hangulatát, ezúttal Európa nevesebb borvidékeiről hozatta a „folyékony drágakövet”, amely Japánban még a whiskey-nél is drágább itóka.

- Igyunk a családra! Napról napra erősebbek vagyunk! – ordította félrészegen Kohaku. – És igyunk az új fivérünkre!

A többiek Tanosukét éljenezték, aki próbált feloldódni több-kevesebb sikerrel. Az utóbbi hetekben rémálmoktól gyötrődött, átélve újra és újra a mészárlások részleteit.

Bár nem kötelezték el egymást Sumikóval, mégis bántotta a „legifjabb” yakuzát a lány hűvössége.

„A húgom már csak ilyen! – magyarázta korábban a Skorpió. – Amíg egy senki vagy, bukik rád, de ha már valaki vagy, oda se bagóz! Én frankónak találnám, ha te vennéd feleségül, de Sumiko előbb követne el harakirit, minthogy férjhez menjen!”

- Na, skacok! Amit belefecöltünk a melóba… az most beéééérrtt!!! Most mindenkinek teljesítem a kívánságát!

- A miénk a zeneipar! – üvöltötte Atsutane és Masahiro egyszerre, Kohaku ígéretén felbuzdulva.

- Lemezkiadót alapítunk! Mi leszünk a producerek! Mi fedezzük fel az új tehetségeket! – így licitált egymásra a két punk.

- Pontosabban, nektek szopnak majd az új üdvöskék! – szólt közbe Kohaku. Trágár röhögés volt a válasz.

- Ha már itt tartunk, komám – fordult a Kis Skorpió Tanosukéhoz. – Van valamim a számodra! Két éves szerződés a New Japan Pro Wrestlinggel!

Tanosuke őszintén meglepődött.

- Miért nem Sanatomót küldöd a ringbe?

- Mert nekem a baseball való! – bődült fel a kopasz srác, egy titánium ütőt suhogtatva.

- És ne feledkezzünk meg a motorsportról sem! – tette hozzá derülten Kohaku. A vidámság még Tanosukéra is átragadt.

- Szóval arra akarsz rávenni, főnök, hogy színes alsógatyában, verekedést imitálva taperoljak más félmeztelen pasikat? Hát nem aranyos?

Kohaku izgatottan fújta ki a cigarettafüstöt.

- Figyelj, tudom, mivel tartozom neked! Viszont ebben az iparban két év alatt simán lehetsz sztár, és senki sem fogja gyanítani, hogy valójában mire készülsz! Azalatt legalább eldöntheted, hogy akarod-e még…   

Tanosuke sebtében végiggondolta a lehetőségeket.

- Rendben, meggyőztél! Elfogadom! – felelte végül.

*          *          *

Tokyo, két évvel később

A három férfi a közelgő vadászat izgalmával várakozott a lesötétített szélvédőjű Toyota terepjáróban. ”. Atsutane idegesítően dobolt a kormányon. Kohaku egymás után szívta a cigarettákat. Mialatt a közelgő prédára lestek, Tanosuke átgondolta a közelgő feladatot.

„Az utolsó munka!” – ez futott át az agyán többször, miközben a Kohakutól ajándékba kapott kardot nézte.

„Nem gagyi kínai!” – bíztatta őt a Kis Skorpió, amikor felkérte erre a munkára. – „Egy befolyásos família tagjáról van szó, tényleg nem kispályások! A penge jól jön majd… később is!”

Tanosuke két év után végül hátat fordított a pankráció világának. Bár voltak kellemes élményei, Tiger Mask partnereként hamarjában bekerült a main eventerek közé. Megverekedhetett a „sportág” amerikai nagyságaival, többek közt Giant Bernarddal és Travis Tomkóval. Egy alkalommal Mexikóban is felléphetett El Mesías ellen, igaz, „veszítenie” kellett a hazaiak kedvencével szemben. Bajnoki címet ugyan nem szerzett, viszont jól jövedelmezett a TV-ben való szereplés. Az újabb – immár az Egyesült Államokba szóló – egyéves szerződést már visszautasította.

Most a főváros egyik nevezetességének, az Ueno Parknak közelében várták a célszemélyt. Abukara főnököt az itteni klánok kérték meg egy „baráti szívességre”.

Hamarosan a járdán felbukkant egy húszas évei közepén járó férfi, várandós feleségével, és egy három évesnél nem idősebb kislánnyal. A Park irányába tartottak, mosolyuk a kinyíló cseresznyevirágok üdeségét idézte Tanosukéban.

„Az ideális család a Felkelő Nap Országában!” – gondolta az ifjú, maga is elmosolyodva. Azután villámcsapásként rázta meg a felismerés. Ezek az arcok! Hiszen ők…!

- Kövesd őket! – adta ki a parancsot Kohaku Atsutanénak. Tanosukét émelygés kerítette hatalmába. Hogyan lehetséges ez…? A végzet micsoda perverz módon készül megcsúfolni őt? Számlálni sem tudná, hány álmatlan éjszakán képzelte el a bosszúját, amely végre egy karnyújtásnyira van tőle.

- A spinét kell elcsapnunk, kölyköstül! – a Skorpió hangjára Tanosuke egy pillanatra leblokkolt. Későn ismerte fel, milyen borzalomnak lesz részese.

- Yiháááááááá! – rikkantotta Atsutane, és beletaposott a gázba. Tanosukéban feléledtek a régi reflexek. Párducként vetette magát a sorőrre, hogy átvegye a kormány feletti uralmat.

- Hé, te meg mi a faszt csi… - a döbbent Kohaku többet nem mondhatott. A szlalomozó jármű szélvédőjén egy test puffanása, röviddel később egy hatalmas csattanás hallatszott, majd egy iszonyatos rázkódás dobta meg az utasteret. Tanosuke kábán, vérző szájjal nézett körül. Atsutane aléltan feküdt a műszerfalra borulva, Kohaku lassan tapogatózott a pisztolya felé. Az utcán női hang sikoltozott.

Az egykori szamuráj-növendék két gyors, fejre mért könyökütéssel tette harcképtelenné a Kis Skorpiót, kiszakítva kezéből a revolvert. Tanosuke ezután kivette magát az ajtón. 

A világ szétesett körülötte, majd bizarr, véres kaleidoszkóppá állt össze, amint szembetalálta magát egykori ellenfelének, Kawazu Shinzo élettelen tekintetével. Okimoto Hideo ninjutsu mester tanítványa a közeli kerítésnek verődve, a Toyota roncsai alatt fejezte be földi pályafutását. Tanosuke dühében csaknem letépte a terepjáró ajtaját, amint kirángatta a magatehetetlen Skorpiót.

- Abukara Kohaku, a Kohaku-klán alfőnöke! Elloptad tőlem a tisztességes harc lehetőségét, így bosszúm nem teljesedhetett be! Többé nem köt a hűségeskü! Halj meg te is nyomorultul!

Tanosuke az utolsó szavaknál tökéletesen kivitelezte a „kardpróbát”. A penge villanása nyomán a Skorpió teste deréktájon vált ketté. Tanosuke hátrébb lépett a bíbor szökőkút elől, ekkor vette csak szemügyre Shinzo özvegyét.

Akechi Josuke sikoltozva, sokkos állapotban, a testével védte síró kislányát.

- Hidd el, nem ezt akartam! – a yakuzából újra róninná vált ifjú e szavakkal zárta le riválisának szemét. Még egy pillantást vetett a nőre, akiért egykor harcba szállt, majd az Ueno Park felé iramodott. Maga mögött hagyta a növekvő, bámész sokaságot, a rendőrszirénák dallamával kísérve.

*          *          *

Kagoshima öböl, Gongen hegy, három hónappal később

Tanosuke az alkonyat aranyló pírjában gyönyörködött, amikor meghallotta a fékező kocsikat és az ajtócsapódásokat. A fekete autókból fekete ruhás férfiak szálltak ki, egyedül a vezetőjük viselt fehér öltönyt. Fenyegető komótossággal lépkedtek fölfelé a kolostor kapujához vezető lépcsőn.

Abukara Dayu a harag legkisebb jele nélkül nézett szembe fia gyilkosával.

- Kedves tőled, hogy üzentél nekünk! Most viszont gyere velünk, kerüljük a felesleges felfordulást!

- Mindössze egy órát kérek, főnök! Azután a maguké vagyok!

Dayu megrázta fejét, és intett két ismerős arcnak.

- Mit képzelsz magadról, te féreg? – hörögte a közeledő Sanatomo, oldalán az állig fegyverzett Masahiróval.

Abukara mindössze a kard villámgyors kirántását látta, és hogy a sötét zakós, sötét inges alak egyenest a pocakjának szegezi. Sanatomo és Masahiro átvágott torokkal rogytak a földre. Abukara többi embere a pisztolyaik után kaptak, de a főnök leintette őket.

- Egy óra, főnök, nem több! – Tanosuke szenvtelenül a gengszter nyakkendőjébe törölte a kardját. – El kell búcsúzzak valakitől!

Abukara és emberei visszaindultak a kocsijukhoz, ott várakoztak tovább.

- Karma! – mondta odabent Tanosuke egy öreg, mozgásképtelen szerzetesnek. Bokkai mester volt az, aki egy szélütés következtében lebénult, beszélni is képtelen volt már. Tanosuke a rejtőzéssel töltött hónapjait egykori arra használta fel, hogy egykori mesterének nyomára bukkanjon. A volt tanítvány a szerzeteseket fegyverrel kényszerítette hallgatásra, majd több napot töltött Bokkai-jal, elmesélve neki az elmúlt évek történetét. Az öreg néma maradt, de szemének rezdülése jelezte, hogy megértette, amit a fiú mondott.

Az utolsó alakalommal így szólt Tanosuke Bokkaihoz:

- Talán az ön karmája volt, hogy rossz döntést hozott, amikor belevitt engem abba az értelmetlen párbajba… az enyém, hogy elbukjak, hogy roninná és bűnözővé váljak! Bosszút akartam állni Shinzón, de a karma szeszélyéből én toroltam meg a halálát! Lehet, hogy nem éltem szamurájhoz méltóan, de úgy halok meg! Most pedig tiszteljen meg azzal, hogy végignézi!

Hattori az öregembert a szentély egyik ablakába ültette, ahonnan jól láthat majd mindent.

- Sayonara! – elköszönt mesterétől, megigazította öltönyét, s hogy stílusos legyen, feltette napszemüvegét is, mielőtt kilépett az Élet Kapuján.

Tanosuke kezében kard és pisztoly volt, mikor kiszolgáltatta magát ellenségeinek. Nem kért, nem is kérhet kegyelmet, ezért ő adta le az első lövést. A kobalt és opál árnyalatokkal tarkított égbolt alatt elszabadult a pokol.

Bokkai mester fülének minden lövés felért egy robbanással. Arcának barázdáiban könnypatak csordogált; meredten bámulta a tűzfegyverek fényében rázkódó, golyóktól marcangolt testet.