Újabb novella

CYRUS LIVINGSTONE: MEGKÉSETT IGAZSÁGTÉTEL

- Bújj elő a vackodból, varázsló! – kiáltotta a lovag. – Elég a mesterkedéseidből, hol rejtegeted a hercegnőt?

- Hát végre megérkezett a gáncs nélküli lovag, személyesen! – felelte gúnyosan a varázsló, előlépve barlangjának rejtekéből.

- Nos, vitéz úr, bizonyára gyanúsnak találtad, amiért akadálytalanul bejutottál a hajlékomba! Pontosan így akartam! Ugyanis ajándékom van a számodra!

A szakállas, bő köpönyeges alak csettintésére vakító fehérség oszlatta szét a barlang félhomályát.

A lovagnak beletelt néhány pillanatába, amíg szeme megszokta a különös ragyogást, ám hirtelenjében azt kívánta, bár ne áldottál volna meg éles látással az égiek. Egy csiszolt kőoltáron megpillantotta álmai hercegnőjét… szörnyűségesem kicsavarodott pózban, fennakadt szemén az iszonyat tükrével!

- A saját kezemmel fojtottam meg! – nevetett fel a varázsló. – Látnod kellett volna, ahogyan küszködött az életéért!

A lovag csak állt némán, a sisakrostély rejteke mögül, kőmeredten nézve a halottat. Csillogó páncéljában maga volt a megrendülés szobra.

- Miért tetted, te átkozott? – kérdezte végül színtelen hangon.

- Tán úgy véled, gyávaság volt részemről? Nem! Én megtettem, amit mások nem mertek! Átléptem minden határt! Ha! A lovagregényekben a hős mindig időben érkezik! Ez viszont a való világ, barátocskám! Amíg a vitéz úr az orkokkal hadakozott, nekem volt időm elrabolni és meggyilkolni a szépséges királylányt! Bizony! Most pedig mihez kezdesz? A fejemet veszed? Rajta, tedd meg! A neved ezután akkor is csak „Elkésett Vitéz” marad!

 A lovag habozni látszott.

- Gondoltam, hogy nem teszed meg! – rikácsolta a mágus. – Belátod végre, hogy nélkülem senki és semmi vagy?! Ha nincs gaztett, hőstett sincs! Az életed értelme valójában én vagyok, ha-ha! Úgyhogy hálás lehetsz, amiért ááááhh…!

A harcos hirtelen előrelendülve pajzsával suhintotta meg ellenfelét, aki aléltan elterült.

Mire a varázsló magához tért, a lovag már összekötözte kezét-lábát, a száját is betömte, elejét véve az ártó igéknek.

- Szerfölött különös, hogy pont az orkokat említetted – mondta lovag, mialatt foglyát a lova farkához kötötte. – Csak hogy tudd, az egész csürhét tömlöcbe dugtuk! Ők viszont nagyon kíváncsiak, vajon ki hozta a nyakukra az ellenséget?

A varázsló rémülten fészkelődni kezdett. Felpeckelt szájából érthetően hallatszott az elnyújtott, vinnyogó könyörgés:

- Kegyelem! Kegyelemmm!

- Istennél a kegyelem! – felelte kurtán a lovag, megsarkantyúzva hátasát.