Összes oldalmegjelenítés

2013. február 26., kedd

A "Fantomas-emlékév"

1913-ban jelent meg először a mozivásznon Fantomas, az ezerarcú, vagy inkább arctalan bűnöző. Ez alkalomból írok egy cikksorozatot, amelynek első részét már olvashatjátok a Lidércfény AKF februári számában:
http://www.szentesinfo.hu/lidercfeny/papirlf/lidercfeny_akf_201302.pdf

Jó szórakozást hozzá!:)

2013. január 28., hétfő

A mágia és a maffia találkozása

Ezt a novellát még tavalyelőtt hoztuk össze Bukros Zsolt (alias Maggoth) barátommal, egy pályázatra, amelynek témája "a mágia és a maffia" volt. Helyezést ugyan nem értünk el, viszont a Lidércfény szerkesztőségének megtetszett és leközölték annak idején.
Rendhagyó alvilági történet következik, jó szórakozást hozzá!:)


Jamaikai nyalóka

írták:
Maggoth és Cyrus Livingstone

Emmanuel „Manny” Castelluccio zúgó fejjel nézett körül a sikátorban. Akárhogy erőltette az agyát, kevés dologra emlékezett. Nehézkesen feltápászkodott a macskakövekről, és megszívta a fogát. Fogalma sem volt róla, hová keveredett, de amikor a távolból szórványos fegyverropogást és szirénázást hallott, elmosolyodott.
Önkéntelenül gyérülő, ősz hajába túrt, aztán pislogva körülnézett az előtte elterülő mellékutcában. Jobbjával a nadrágszíja felett kidudorodó tekintélyes pocakot simogatta, vonásai tanácstalanságot tükröztek. Próbált rájönni, hol van. Úgy saccolta, valahol a Machiavelli tér környékén, Giorgo bárjának a közelében lehet.
– Állj, rendőrség!
Manny kővé dermedt. Sosem hitte volna, hogy akad zsernyák, aki meg meri kockáztatni, hogy így rádörrenjen. A környéken mindenki tudta róla, hogy a Keleti Parton ő a Főnökök főnöke, a Capo di tutti capi, akinek egyetlen szavára fejek hullanak. Az igazsághoz tartozik, hogy nemcsak a tónustól gyökerezett földbe a lába; a felszólítás szexi szoprán hangon érkezett.
Miféle agyalágyult spinék próbálnak a saját területem igazoltatni? 
Nem rágódhatott tovább a kérdésen, mert két rendőrnő fogta közre. Sajátos Stan és Pan párosra emlékeztettek; az egyik anorexiás szőke tyúknak tűnt, a másik fejlődésben visszamaradt afroamerikai mutánsnak, aki megrekedt a törzsfejlődésben Chewbacca és Whoopi Goldberg között.
– Hol kódorogsz, szépfiú? – A fekete tünemény orrlyukában buja szőrszálak hajladoztak. – Anyuci hosszú pórázra eresztett?
Manny füle töve a bosszúságtól bizseregni kezdett.
– Nézze nagysád, értem én a tréfát, de jobb lenne, ha hátraarcot csinálnának, és visszasétálnának a főnökükhöz, hogy megtudakolják tőle, ki az a Don Castelluccio, mielőtt a Rekedt Carlo suttogná a fülükbe…
Szívesen nyújtott volna bővebb betekintést is kedvenc orgyilkosa szokásaiba, ám a fekete amazon a gumibotjával térdhajlaton vágta. Manny a macskakövekre rogyott, a tömzsi rendőrnő pedig szakszerű hátsó karfeszítésben részesítette.
– No, nézd csak, micsoda nagymenő! – gúnyolódott. – A híres Castelluccio fiú!
– Donna Carmela ütődött fiacskája? – A szőke hetéra úgy csinált, mint akihez csak most jutott el az információ, és megjátszott örömmel összecsapta a kezét. – Milyen csodás, hogy mi találtunk rá elsőnek!
Szűz Máriám! hüledezett Manny. Ezek holtbiztos, szétkokózták az agyukat!
A fekete ágyúgolyó megkocogtatta a homlokát a gumibotjával, mintha a gondolataiban olvasott volna.
– Idefigyelj, kisöreg, mondd meg a Keresztanyának, ha nem rúgjuk szét a seggedet, két sarokkal odébb az Őrült Rosalinda karjába sétálsz! Annak egy ilyen fiúka meg se kottyan!
– Jaja – bólogatott a szőke partvisnyél. – Biztosan menstruál, olyankor totál flúgos! Nyugodtan elmondhatod a maminak, hogy a Kontraszt-ikrek megmentették a golyóidat!
– Izé… – hebegte Manny, aki nem is emlékezett rá, mikor nevezték utoljára fiúkának.
– Ne légy hálátlan! – A Kontraszt-ikrek sötétebbik fele megfenyegette a mutatóujjával. – Az a raszta ringyó három sarokra innét felrobbantotta a Hentes Gizi púderraktárát. Ezt se felejtsd el megemlíteni a Donnának, hogyha találkozol vele, most pedig söprés!
A két rendőrnő vihogva elsuhant az éjszakában.
Manny a halántékát masszírozva, hosszasan bámult utánuk. Próbálta összerakni a képet, de az istennek sem sikerült. Egyedül a térdhajlatában lüktető fájdalom tanúsította, hogy nem álmodta a történteket.
Monoton dobszó hallatszik, a rasztahajú papaloa különös, ősi motívumokat rajzol a keskeny aranytálkán felhalmozott fehér porba, aztán előhúz a köpenye mélyéről egy nejlonba burkolt, teljesen átlagosnak tűnő nyalókát, és Manny felé nyújtja. Az új termék tarolni fog az utcán; kokainnal van felütve. Manny kibontja a burkolatából a piros golyóbist, és ízlelgetni kezdi.
Hm… mondja elégedetten finom…
Manny a távolban villogó neonreklámok felé bicegett, reménykedve, hogy legalább Giorgo bárját a helyén találja, a Marcellina névre keresztelt téren azonban kínos meglepetés várta. A keresett mulató a szokott helyén állt, és a környék is egy hagyományos olasz negyed képét sugallta, ám a helyiség homlokzatán a következő felirat díszelgett:
GEORGINA’S BAR
Már a Marcellina tér is adott némi okot az aggodalomra, ám a szórakozóhely nevének átalakulása gyökeres változásokat sejtetett.
Talán az a rohadt jamaikai megbuherálta a nyalókát, és kómában fekszem valamelyik drogambulancián.
Manny tétován a szórakozóhely bejárata felé bicegett, amikor a kapualj mélyéről ismerős hang csendült fel:
– Ne tovább, husikám! Ez exkluzív hely!
Az elé toppanó olajbarna bőrű, fehér inges, fekete zsakettes szépség egy 9 mm-es Beretta vaskolbászt szegezett az orrának. Manny-nek görcsbe rándult a gyomra a felismeréstől.
– Fiona… – nyögte döbbenten.
– Úristen, Manny, te vagy az!? – kiáltotta a szeplős kislány a szomszédból, Fiona Melfi, akit úgy tűnt, az idők során csábító nővé érett.
– Ki bántott?
Azonnal észrevette a járásán, hogy valami nem stimmel.
– Ne is mondj semmit, szólok a Donnának, hogy valaki megruházott! Kövess!
A mediterrán szépség választ sem várva megfordult, és a bár elfüggönyözött előterébe vezette.
– Hé, öcskös! – szólt oda az egyik ott lebzselő, lenge öltözékű felszolgálófiúnak, miközben Mannyt egy fotelba lökte. – Hozz egy dupla bourbont, Mr. Castellucciónak, de szaporán!
Amíg a srác tette a dolgát, Fiona eltűnt a bár belsejében. Manny egy hajtásra kiitta az italt, és azon tűnődött, mi jöhet még.
Meg kell keresnem azt a nyomorult jamaikait!
– A Donna vár, gyere! – Fiona a függönyön túli területre invitálta.
A bár első pillantásra a szokott képet mutatta, attól a bizarr ténytől eltekintve, hogy a biliárdasztaloknál öltönyös-nyakkendős, rágógumizó nőszemélyek lökdösték a golyókat, míg a színpadon hiányos öltözékű fiatalember adott elő dalbetéteket. Fellépő ruháját egyetlen alulméretezett fügefalevél képezte, ami Mannyt mélyen megbotránkoztatta. Miközben a látványon bambult, nekihátrált egy asztalnak, amelynél egy szőke hárpia márkás sminkkészleteket válogatott. Manny csak a csörömpölésre fordult meg, ahogy a kozmetikumok zajosan a padlóra hullottak.
– Mi a francot csinálsz, seggfej?! – ordította a nő fúriaként, és egy 44-es Magnumot nyomott a hasának, miközben az egyik törött tégelyre mutatott. – Ez az áru megért vagy két lepedőt, te balfácán!
– Feltételezem, fiacskám, nyomós okod van erre a felfordulásra! – szólalt meg egy ingerült hang Manny háta mögött.
A gengszter megperdült, és az előtte magasodó, diszkréten őszülő szicíliai matrónára meredt.
Mamma mia! Anya?
– Nos?! – Donna Carmela türelmetlennek látszott.
– Hát, én… izé… találkoztam a Felemás-ikrekkel… – hebegte Manny. – Ööö… ők mondták, hogy az Őrült Rosalinda púderraktárt robbantott a negyedben…
Durr!
A remekbeszabott pofontól Manny csengő füllel megtántorodott.
– Hányszor mondjam, hogy ne üsd az orrod az üzletbe! Tudom, hogy nehezen viseled az apád halálát, csakhogy veszélyes időket élünk. A sminktilalom sokat hoz a konyhára, de jó lenne, ha végre az eszedbe vésnéd, hogy a pénzkereset csakis a nők dolga!
Manny eltátotta a száját.
– Vigyétek haza ezt a semmirekellőt! – mennydörögte a Donna, aztán hátat fordított, és többé egy pillantásra se méltatta.
Manny azon vette észre magát, hogy marcona spinéket követ, akik a bár hátsó kijáratánál egy csillogó-villogó ’54-es Chevroletbe tuszkolják. A négytagú csapatot Fiona vezette, aki klasszikus Thomson gitárt szorongatva, szorosan Manny mellé telepedett. A férfinak jól esett a testéhez préselődő domborulatok érintése, mégis kissé feszengett.
Útközben mindenki hallgatott, mint a sült hal. A sofőr elkerülte a forgalmas helyeket, sötét mellékutcák és lepukkant gyártelepek mellett száguldott célja felé, mígnem az egyik kanyaron túl teherautókból álló hevenyészett torlasszal találta szemben magát. A vezető vadul a fékre taposott, aztán sebesen hátramenetbe kapcsolt, amitől Manny beverte a fejét az előtte lévő ülésbe.
– Vigyázz, gránát! – kiáltotta Fiona.
Vakító fény villant, aztán fülsiketítő robbanás hallatszott. A Chevy pörögve az egyik bérház falának csapódott. A szélvédő szilánkjai az elöl ülőkre záporoztak. Manny vállába fájdalom hasított, és úgy érezte, beszakadt a dobhártyája. Kilökte a bal oldali ajtón a sérült Fionát, aztán lebukott a barikád irányából érkező sorozatok elől. Lövedékek szántották a motorháztető roncsait, és az utasteret is golyózápor szaggatta. Fiona a macskaköveken nyöszörgött, társai az üléseken hevertek. A Chevyben lőporfüst és vérszag terjengett. Manny felkapta testőre elejtett Thomsonját, aztán az úttestre huppant és megeresztett néhány sorozatot. A torkolattűz fényében befont hajú gengszternőket vélt látni, akik felborogatott tekebábokként dőltek jobbra-balra.
Vaffanculo, mi a nyavalyát adott be nekem az a holdkóros jamaikai köcsög? – dühöngött Manny.
 Célba vette az egyik teherautó benzintankját, aztán megrántotta a ravaszt. A dobtáras felugatott, és a vontató narancsvörös tűzgömbbé változott. A detonáció mennydörgésébe üvegcsörömpölés és fájdalmas sikolyok vegyültek. Az első robbanást láncreakciószerűen több másik követte. Amikor Manny szédelegve feltápászkodott, megállapította, hogy a torlasz maradványai katasztrófa sújtotta területre emlékeztetnek.
– Manny… segíts… – hörögte a lába irányából Fiona.
Győzelmi mámora nyomban elillant, amikor a vért köhögő szépségre pillantott, aki görcsös rándulással megmerevedett…
Hozzáhajolt, hogy lefogja a szemét, de mielőtt megtehette volna, fegyvercső nyomódott a tarkójának.
– Dobd el a gitárt, aztán fordulj meg, nagyfiú! – parancsolta egy mély hang. – De lassan ám!
Manny követte az utasításokat, és kitágult szemmel a fegyvert tartó férfira meredt.
A stukkert egy másik Manny Castelluccio szorongatta.


Megölöm azt a raszta gyökeret! – Manny úgy érezte, több a soknál, hogy a rászegezett fegyver túlsó végén önmagával kell farkasszemet néznie.
– Figyelj ide – mondta rekedten a másolatának –, nem tudom, mi ez az egész. Úgy emlékszem, kipróbáltam egy kokainnal felütött nyalókát, amit egy jamaikaitól kaptam… aztán itt találtam magam, ahol Donnák uralkodnak, és szájfénnyel üzletelnek…
A másik Manny elmosolyodott, és hanyagul egy slusszkulcsot hajított felé.
– A sarok előtt parkolok – közölte látványosan megfeszítve a bicepszét. – Te vezetsz, én irányítok! Jobb, ha nem okoskodsz, mert jégre teszlek!
Manny felsóhajtott. A sarok előtt fekete Ford várakozott. A volán mögé ült, aztán elfordította a műszerfalban a kulcsot.
– Hová megyünk? – Fürkésző tekintetét borostás tükörképe acélos arcélére szegezte, miközben gázt adott.
A fickó ráhunyorgott.
– Láttalak a bárnál – közölte, ujjai nyitott ingéből kilátszó, sűrű mellszőrzetébe túrtak. – Senki sem vette le, hogy te valaki más vagy.
– Ez nagyszerű – mondta csekély lelkesedéssel Manny. – De nem árultad el, merre tartunk.
A környék még lepukkantabbá vált, a falakat grafittik és tűzpárbajok himlőhelyei csúfították. Az utcákon megszaporodtak a nagydarab, befont hajú fekete nők, akik sötét pillantásokkal méregették a Fordot. A hely leginkább egy emancipált Harlemhez hasonlított.
– Nemsokára megtudod – bólogatott Manny Kettő. – Annál a csehónál kanyarodj balra, és állj a járda mellé!
Manny pontosan azt csinálta, amire a hasonmása utasította, aztán kikászálódott a kocsiból. Tükörképe egy néhány lépésre komoruló pincelejáróra mutatott.
– Oda megyünk.
A boltíves bejárat odvas szájként ásított, a lefelé vezető rozoga lépcsőfokok skorbutos heroinista fogsoraként düledeztek. A vetemedett, fekete faajtót okkult szimbólumok borították. Amikor Manny benyitott rajta, erős tömjénillat csapta meg az orrát, és egy vörös folyosón találta magát, amelyet sárgás színű fénygömbök világítottak meg.
– Csak előre, tesó! – biztatta a hasonmása.
Manny besétált a folyosó végén lévő ajtón, és egy éjfekete helyiségben találta magát. Csak a plafonon elhelyezett csillagok adtak némi világosságot. A szoba végtelennek tűnő belső terében hófehérre mázolt arcú néger öregasszony ült, olyan mozdulatlanul, mintha borostyánba zárt molylepke volna. A puszta látványa is nyomasztóan hatott, mert olyan hatást keltett, mintha az Univerzum közepén ücsörögne, de akadt más is a helyiségben, ami Mannyt szorongásra késztette.
A banya karosszéke mellett a legfenyegetőbb fekete nő magasodott, akit valaha látott.
Rettentően vékonynak tűnt, mint egy imádkozó sáska, ónixként csillogó tekintete kegyetlenséget sugárzott. Arcát sebhelyek szántották, a fejbőrén tekergő hajfonatok hidrához tették hasonlatossá. Járomcsontján megfeszült a bőr, amikor aranyfogait megvillantva Manny-re mosolygott.
– Idehoztam ezt a majmot! – jegyezte meg a másik Manny, aki meghúzta magát az ajtó közelében.
A hangjában rezdülő szemrehányás felkeltette a világmindenség centrumában üldögélő matróna figyelmét.
– Nem Rozalinda a bűnös – simította végig a mellette álló nő térdét. – Hentes Gizi ellenállóbbnak bizonyult a kelleténél, de nem lett volna semmi gond, ha ezek itt nem tartják fel az emberünket.
Manny csak akkor vette észre a karosszék előtti mattfekete asztalkát, és azon a levágott fejeket, amikor az öregasszony a bútorra mutatott. A lehangoló maradványok alig egy órája még a Kontraszt-ikrek szerves részét képezték.
– Kérem, én ezt nem értem… – hebegte rémülten.
– Kussolj, vagy kivágom a nyelved!
Amikor Rosalinda rádörrent, Manny nagyot nyelt, és elhallgatott.
– Sietnünk kell – közölte az öregasszony –, az együttállás hamarosan véget ér!
Manny Kettő vastag paksamétát húzott elő a zakója alól, és a vénséghez sétált vele.
– A többi smink lerakat címe.
Júdás! – gondolta megvetően Manny.
A fekete orákulum összedörzsölte a tenyerét.
– Vár rád egy új világ – kacsintott a hasonmásra. – Ott minden teljesen más, a nők csupán másodhegedűsök. Biztosan élvezni fogod!
Manny kezdte sejteni, hogy ezek itt a palimadár szerepét osztották rá: a szoba sarkában ülő mamaloa azért ragadta ki a világából, hogy az alteregóját küldje vissza helyette. Itt már nem a miértek vagy a hogyanok voltak a lényegesek, hanem az, hogy mennyire lesz ez a számára kellemetlen.
Az ájtatos manóra emlékeztető Rosalinda parancsára egymásnak háttal álltak, és az orgyilkosnő bekötötte Manny szemét.
– Csak egy apró szúrást kapsz – súgta oda a másik Manny-nek. – Minden előny nálad lesz, könnyen győzni fogsz.
Manny hirtelen penge hűvösét érezte a torkán. Szeretett volna tiltakozni, de gyanította, hogy felesleges lenne. Süvítő zaj hallatszott, aztán forróságot érzett, és a torkából ömleni kezdett a vér. Tudatába fehér fény robbant, ami folyosóvá változott. Az alagút túlsó végén, ismerős arcok vibráltak, pontosan úgy, mintha valamelyik ősrégi szappanopera főcímbetétét bámulná. Legvégül a tekintete egy utcatáblára irányult, amelyen a „Machiavelli tér” felirat pompázott.
Manny szédelegve a folyosó felé igyekezett, de az alteregó oldalról nekirontott. A hasonmás nyakán vonagló apró seb csupán szúnyogcsípésnek tűnt az ő torkán tátongó vágáshoz képest. Manny zihálva ellenfelének feszült, mert tudta, hogy amikor az egyikük a fénybe lép, az alagút bezárul.
Érezte, hogy már az utolsókat rúgja, az öltönyét vér áztatta. Egyetlen tény billentette felé a mérleget: keményebb világban nőtt fel, mint a riválisa, ahol korán megtanulta, hogy a győzelemért az utolsó leheletéig kell küzdenie. Manny-ben feltámadt a makacsság, összeszedte minden lelkierejét, aztán félrelökte a hasonmását, és az előtte lüktető fényalagúton keresztül az otthona felé száguldott…


Manny a macskaköveken tért magához. A saját mocskában fetrengett, és bűzlött, mint egy rothadó hulla, amit egy savanyúsággal teli dézsában felejtettek. Az ábrándjai és a drogmámor keltette képek nehéz ködként az elméjére ültek, de lassacskán kezdtek felszakadozni. Keserű, varjúkárogásra hasonlító hangon felnevetett, aztán nyögve ülőhelyzetbe tornázta magát és megkereste a zsebtükrét a kézitáskájában. Amikor az ovális üveglapra nézett, összeborzadt; a szemfestéke elkenődött, mintha valaki bemázolt volna egyet a szeme alá, az elmaszatolódott alapozó rétegein borostaszigetek ütöttek át. Harákolt egyet, aztán sárga, nyálkás dolgot köpött a macskakövekre; a tükörben pontosan úgy festett, mint a leglepusztultabb transzvesztiták, akik bárkit lecidáznak néhány dolcsiért.
Manny a combja mellett csillogó, üres fecskendőre nézett. Az anyag olyan messze állhatott a laboratóriumi tisztaságtól, mint kurva az üdvösségtől; igazán várhatott volna hazáig, amíg belövi magának. A raszta díler azonban annyit áradozott róla, hogy nem bírta ki addig, egyszerűen muszáj volt megkóstolnia. A vége persze az lett, hogy az egészet a vénájába pumpálta, és összerogyott a sikátorban, mint egy utolsó csöves.
Valaha ő is tisztes famíliából származott, ám a hajlamai végképp eltávolították a tradicionális szicíliai családmodelltől. Amikor kiderült, hogy ellenállhatatlan vágyat érez a női ruhák viselésére, a Papa – akivel állandóan régi, fekete-fehér gengszterfilmeket nézett a televízióban – képtelen volt a helyzettel megbirkózni. Amint a fülébe jutott, hogy a fia éjszakánként Giorgo lokáljában nőimitátorként táncol, elvitte a szíve, amit az anyja sohasem tudott megbocsájtani. A késpenge vékony szájú középkorú asszony kitagadta az otthonából, és a Castelluccio klán ajtaja örökre bezárult mögötte.
A narkó, amit himlőhelyes képű jamaikaitól vásárolt, mindezt átírta, miközben az apjával nézett celluloidálmokat is felelevenítette. Csak épp a drogvízióban minden kicsit másként alakult; az utcákon a szesztilalom helyett sminktilalom uralkodott, és az üzletet nők vezették.
Látomásában felbukkantak élete számkivetettjei: Lanny, a sovány, fekete fickó, aki a színpadon Őrült Rosalindaként szerepelt meg Luca, a szomszédfiú, aki az együttléteikkor kislánynak sminkelte magát, és kikövetelte, hogy Fionának szólítsa.
Egy pillanatra a Főnökök Főnökének érezhette magát a furcsa díszletekkel teli álomvilágban, ahol végül önnön férfiasabb énjével kellett megküzdenie, hogy ismét a pokolba kerüljön. Manny a fejét rázta. Maga sem értette, miért hadakozott ellene; visszatekintve az a hely az alagút másik végén sokkal vonzóbbnak tűnt a valóságnál. Lemondóan vállat vont, aztán nehézkesen talpra kecmergett, és kopogó tűsarokkal a sikátor kijárata felé botladozott.
Csak akkor vette észre, hogy van valami a miniruhája zsebében, amikor a mellékutcából a fényes sugárútra fordult. Először óvatosan kitapogatta, majd elővette, és a szeméhez emelte. Az ujjai közt szorongatott, teljesen átlagosnak tűnő nyalóka úgy ragyogott az ívlámpák fényében, mintha a mennyországba szóló belépőjegye lenne…