Egy csipetnyi noir (18+)

Már régóta terveztem, hogy kipróbálom magam a thriller-noir műfajban. Az ihletet Jimmy Cartwright A vizsga, avagy halott ninja ritkán táncol c. műve adta, ez a történet előzménye, feltétlenül elolvasandó!:)

(lásd itt: http://v2.lidercfeny.hu/alkotas_megjelenitese.php?cikk_id=573) 

Miután Jimmy volt szíves megadni az engedélyt a folytatásra, megírtam és közzétettem.

VIGYÁZAT! A történetben elhangzó durva szavak és kegyetlen cselekedetek miatt kizárólag erős idegzetű, felnőtt olvasóknak ajánlom!

  

Cyrus Livingstone: A bosszú órája

 

Osaka külvárosa, napjainkban

- Takarodj innen, te rohadék! Ez az én helyem! – üvöltötte a rozsdás bevásárlókocsit toló idős hajléktalan. Az egykor jobb napokat látott virágkereskedés romjai közt kuporgó alak alig hederített a durva hangra. Mintha a töredezett járdán csattogó esőcseppek számlálása kötötte volna le a figyelmét. Az öreg fejét elöntötte a vér.

- Süket vagy, te kis pöcs?! Majd neked is az agyadba vésem, hogy ez az én területem!

A kiérdemesült ballonkabát alól egy csavarhúzó került elő, a vénség ezzel rohamozta meg az ismeretlent. Az aggastyán persze nem is annyira a romok közt kialakított vackát, inkább a saját hírnevét védte. Az utca törvénye szerint, ha rossz a hírneved, király vagy, ha nem, akkor egy senki, a csicskák csicskája.

Az idegen talpon termett. Jóval magasabb és fiatalabb volt ellenfelénél, a halálosnak szánt döfést tenyértővel elvezette, majd egy szabályos mawashi-gerit helyezett el támadója halántékán. Ezt egy gyors ütéssorozat követte, amely az öreget a kocsinak röpítette. A fémhulladékkal teli rakomány plafonrepesztő csörömpöléssel borult fel, az elaggott test pedig kifacsart rongycsomóként hullott melléje. A fiatal férfi is az utca törvénye szerint járt el, amikor még kétszer ágyékon rúgta a földön heverőt. A lepukkant külvárosok háborús zónák, ahol senkit sem szabad alábecsülni. Hattori Tanosuke, az elbocsátott szamuráj tanonc a kolduslét keserű hónapjai alatt tanulta meg mindezt.

Hideg közönnyel kutatta át a félholtra vert szerencsétlen holmiját, hátha talál némi élelmet. Nem járt sikerrel, mivel ténykedését dühös kiáltások zavarták meg.

- Nézzétek! A köcsög kinyírta Ono bácsit!

Legalább nyolc, meghatározhatatlan korú és nemű csavargó bukkant elő az egyik sikátor homályából.

- Na, vonszold csak ide a segged, te nyomorult hiéna! Hadd nyúzzunk meg!

A szitkozódó alakok elhasznált redőnyhúzókat, csavarkulcsokat, vagy félbetört sörösüvegeket lóbáltak. Tanosuke fegyvertelen volt, ráadásul két napja nem evett. A küzdelem megint egyenlőtlennek tűnt, mint azon az átkozott napon…

Tanosuke lassan hátrálni kezdett üldözői elől. Tudta, okosabb lenne elfutni, de harcos büszkesége még parázslott benne. Pedig ezektől az ember-csótányok kezétől elesni… egy nyomorúságos élet méltatlan befejezése lenne…

Hirtelen fékcsikorgás zökkentette ki kavargó gondolataiból. Egy éjfekete Nissan farolt az egykori harcművész-tanítvány háta mögött.

- Odass! Csövesbunyó! – kurjantott ki az autóból egy fiatal hang.

- Veszed a telóddal? – kérdezte egy másik.

Mielőtt még Tanosuke elgondolkozhatott volna az elhangzottak furcsaságán, két kődarab súrolta a vállát. Egy harmadik a Nissan motorháztetején koppant fémes robajjal.

- A vadiúj fényezés, te barom! – ordította a sofőr.

- Hé, fiú! – szólt ki Tanosukénak a leeresztett ablakon egy zselézett hajú, napszemüveges suhanc. – Használd ezt!

Egy hosszúkás, sötét tárgyat dobott ki a kupéból, amely csilingelve érkezett az aszfaltra. Tanosuke szeme elkerekedett. Hiszen ez egy vipera! Két kézre fogta a fegyvert, mintha szamurájkardot markolna. Így legalább egyenlők az esélyek.

A csavargók meglepődtek az iménti jeleneten, egy pillanatig tétováztak.

- Halihó! – rikkantotta ismét a napszemüveges srác, kezében bankjegyet lobogtatva. – A győztesnek fizetek húsz dolcsit! Méghozzá amcsit, nem ausztrált!

Több sem kellett a sikátorok kalózainak. Méhrajként próbálták ellepni Tanosukét. Másodpercek múlva émelyítő puffanások, reccsenések és vinnyogások jelezték, hogy az ifjú harci jártassága még nem merült teljesen feledésbe. Tanosuke kíméletlenül bezúzott minden útjába kerülő koponyát, szétmorzsolta a rimánkodásra emelt kezeket. Az összes addigi sérelmét az otthontalanokra zúdította.

- Basszus! Ez egy mániákus!

- Hé, elég lesz! Már kinyírtad őket!

Az autóból felhangzó kiáltások alig jutottak el Hattori tudatáig. Magán kívül csépelte az alélt testeket, amíg csak bírta szusszal. Egy ismerős kattanásra lett figyelmes.

A napszemüveges, cingár fiú három másik haverjával kiszállt a Nissanból, kibiztosított pisztolyt fogva Tanosukéra.

- Nyugi van, oké?

Pár feszült pillanatig farkasszemet nézett a sáros, rongyos, szakállas alak és a négy másik. A zselézett hajú, cingár, két punk-frizurás (egyikük szőkített, másik pirosított tincsekkel), és egy tagbaszakadt kopasz. Mindannyian a húszas éveikben jártak, bőrdzsekit, farmert és sportcipőt viseltek. Az alacsony bandavezér szólalt meg újra:

- Figyu, azt látom, hogy te harcos vagy! Azt is csipázom ám, hogy rohadtul be vagy pöccenve… mert valaki elbánt veled!

Tanosuke felmordult és szorosabbra fogta a viperát. A pisztolyt tartó kezek megremegtek.

- Hogy honnan jöttem rá? – folytatta a napszemüveges. – Fiúk, mutassátok meg!

A négy fiatal lassan feltűrte pólóját, láthatóvá téve tetoválásaikat. Tanosuke szeme elkerekedett. Yakuzák!

- Segíthetnél nekünk – mondta tovább zavartalanul a kis főnök. – Cserébe megadom neked, amire vágysz! A bosszú örömét! Nos…?

Tanosuke lassan leeresztette a fegyverét.

*          *          *

A kertvárosi villában, ahová Tanosukét vitték, minden együtt volt a jó bulihoz: márkás italok minden mennyiségben, lányok, kokó, cigi. Az old-school hi-fi toronyból bömbölő zene áradt.

A banda vezetője Kohaku néven mutatkozott be. A tagbaszakadtat Sanatomónak hívták, a punkok közül a szőkét Atsutanénak, a piros tarajút Masahirónak. Atsutane vezette az autót, eleinte méltatlankodott Tanosuke szaga és az új üléshuzat miatt, de Kohaku végül lecsendesítette.

A villában Hattori végre lefürödhetett, megborotválkozhatott, bár tiszta ruha helyett be kellett érnie egy kimonóval. De a „modern róninlét” több mint fél éve után ez is felüdülés volt számára.

Időközben újabb party-arcok érkeztek meg. Kohaku és cimborái már eljutottak arra a pontra, amikor az elfogyasztott alkohol és a felszívott fehér csíkok lerombolják a gátlásokat, s kezdődik a bizalmaskodás. Sanatomo agresszív táncba kezdett, fellökve mindenkit, aki az útjába került. Masahiro a legújabb japán rock-slágereket üvöltötte, eszelős léggitározás közepette. Atsutane pedig túlzott lelkesedéssel próbálta bemutatni Tanosukét az újonnan jötteknek.

- Ez egy valódi utcai harcos! Úgy kempózta le csöveseket, mint a filmeken, hö… hö…! Hé, öregem, ugye tanultad azt az izét… a kobudót!

Tanosuke felsóhajtott. Hogyan is magyarázhatná el ennek a tudatlannak?

- Igen, azt is – válaszolta az egyszerűség kedvéért.

- Lazulj már, haver! – szólt közbe Kohaku. Ujjai közt elegáns mozdulattal aranykarikás cigarettát pörgetett. Csurig töltött whiskeys poharat tolt Tanosuke elé.

- Rajta, ne légy szégyellős! – unszolta az ifjú yakuza újdonsült pártfogoltját. Tanosuke habozását látva, Kohaku végül elvigyorodott.

- Oké, oké, nem erőltetem! Sumiko, kérlek! Mutasd meg a vendégünknek a jakuzzit!

Kohaku hívására egy kreol bőrű lány lépett elő, aki a gondozott kerten keresztül egy másik épületrészbe vezette a zavarodott Tanosukét.

- Aztán vigyázz vele, haver! A csaj remekül judózik! – kiáltott utánuk Kohaku.

A régies stílusú fürdőházba nem hallatszottak a tivornya zajai. Tanosukénak végre sikerült ellazulnia a bugyborékoló, kellemesen meleg vízben. Sumiko ledobta a ruháit és a fiú mellé ereszkedett a medencébe. Japánban a meztelenség a természetes dolog, nem szégyellnivaló.

Tanosuke gyönyörködött a lány mandulavágású szemében, bőrének olajos tónusában, és karcsú, nőiesen izmos alakjában.

- Honnan jöttél? – kérdezte végül a fiú.

- Hawaiin születtem – felelte Sumiko. – félig amerikainak számítok!

Mindketten felnevettek. A lány folytatta:

- Apám egy üzleti útja során Honoluluban járt. Ott ismerkedett össze anyámmal.

- Hát ez nagyon romantikusan hangzik… attól tartok, az én történetem nem ilyen…

- Mindenkinek van múltja! – vágott közbe a lány. – Nálunk viszont nem szokás kérdezősködni.

Vagy háromnegyed órán át áztatták tagjaikat, ezután Sumiko egy kis hálóhelyiségbe vezette a fiút.

- És most? – Tanosuke hirtelen gyámoltalannak érezte magát, amiért feltette a kérdést. De a hosszas nélkülözések után alig akarta elhinni, hogy végre jóra fordulnak a dolgok.

- Hogy most mi lesz? – vonta fel a szemöldökét harciasan Sumiko, miközben a fekvőhelyre lökte a fiút. – Hát judózunk, te lüke! Vagy vissza akarod utasítani egy yakuzafőnök lányát?

*          *          *         

- Figyelj, haver, nálunk tényleg nem szokás kérdezősködni! Én nem vájkálok a múltadban, cserébe te se kérdezz semmit, csak tedd, amit mondok! Ne feledd, hogy jó emberismerő vagyok!

Tanosukét kezdte irritálni fiatal pártfogójának fölényeskedő hangja. Mélyet lélegzett, érezte, amint a ki szétáramlik tagjaiban. Ha tűrnie kell még, hogy közelebb jusson a bosszú órájához, hát tűr.

Kohaku metál-ezüst Mercedesével száguldoztak Osaka belvárosában, napokkal később a találkozásukat követően. Az ifjú yakuza nem sokat törődött a piros lámpákkal.

- No és hogy ízlett a hawaii csirke? – faggatta Tanosukét.

- Azt mondtad, nem kérdezősködsz!

Kohaku felröhögött.

- Látom, te vagy az én emberem! Egyébként Sumiko mondta, hogy a húgom?

- Egy szóval sem említette – felelte Tanosuke a meglepetés legkisebb jele nélkül.

- Igaz, annyibból a húgom, hogy az apám lánya, hehe…

Kisvártatva egy híradástechnikai cikkekkel teli raktár mellett parkoltak le. Kohaku rágyújtott az elmaradhatatlan cigarettájára, majd az épület vasajtaja felé invitálta újdonsült barátját. Kohaku hármat koppantott az ajtón, mire az feltárult. Kövér, szürke overallos férfi állt a bejáratban.

- Nicsak, a Kis Skorpió! – szólította meg az ismeretlen Kohakut. Majd Tanosukéra sandított. – Ő az új fullánkod?

- Dugulj el, dagikám! Hol van a góréd?

Kartondobozok hegyei között jutottak el az irodáig. A dobozokban a legújabb plazmatévék, rádiók, laptopok és más luxusáruk álltak. A kis irodahelyiségben egy középkorú férfi fogadta őket.

- Nahát, Kohaku-san! Micsoda meglepetés!

- Üdv, Chono! Mi az ábra?

- A szokásos… - Chono egy vastag borítékot nyújtott át két kézzel a fiúnak.

- Rendicsek! – mondta Kohaku, miután gyorsan átszámolta a bankjegyköteget. – Más egyéb?

- Hidetoráék elégedettek voltak a mobiltelefonokkal? – kérdezte Chono ártatlan képpel.

- Te mi a tökömről beszélsz?

- Hidetora tegnap itt járt az embereivel és elvitte a száz mobiltelefont, amit nálad rendelt meg Kohaku és előre kifizetett…

- Marha, barom! – Kohaku dühében megrángatta az idősebb férfit. A kövér overallos megpróbált főnöke segítségére sietni, vesztére… a Tanosuke markában megjelent vipera a másik térdhajlatán csattant. A kövér ordítva bukott fel, görcsösen markolászva a fájós testrészét.

- Kérlek, Kohaku-san… hiszen itt előttem hívott téged, és megbeszéltétek… - Chono hangja elfulladt a rettegéstől.

- Szóval az a köcsög a füléhez emelte a telóját, és úgy csinált, mintha velem dumálna?

- Valahogy úgy…

- Te idióta balfék! Bedőltél ennek az ósdi trükknek? – Kohaku arca egy oni vicsorgásává   torzult. – Miért nem kérted el tőle azt a kibaszott telefont? Már másodszor játssza ezt el velem! Nem megmondtam, ha ilyen biznisz van, akkor én hívlak?!

Chono nagyokat nyelt, de nem bírt válaszolni.

- Hallod-e, öreg – folytatta Kohaku vészjóslóan nyugodt hangon. – Nem lehet, hogy egy követ fújsz azokkal a fartúrókkal?

A súlyos vád megoldotta Chono nyelvét.

- Esküszöm nem, Kanohuke-san! Bocsáss meg! Megtérítem a károdat!

- Naná, hogy megtéríted! Még ha a kölykeidet is kell kiárusítanod! Addig is… nem árt, ha megtanulod, miért is hívnak engem Skorpiónak!

A cingár yakuza kezében krómozott dugóhúzó villant, amely egy pillanattal később vérpatakot fakasztva hatolt be a raktárvezető orrába. Chono csillár-repesztő sikollyal roskadt össze, a fájdalomtól sokkoltan fetrengett a padlón. Kohaku kifejezéstelenül nézte egy darabig, majd intett Tanosukénak.

- Gyerünk! Itt mára végeztünk!

Elmenőben a Skorpió még belerúgott a kövér overallosba.

- Látod pufikám? Már két fullánkom van!

A raktárból kiérve az ifjú gengszter sietve rágyújtott, majd Tanosukéra kacsintott.

- A jó vezető fegyelmet tart! Most pedig iszunk egyet! Méghozzá a főnökkel!

*          *          *

Dél is elmúlt, mire az Osaka Üzleti Park egyik impozáns, vasbeton kolosszusához érkeztek. A portaszolgálat fegyveres tagjai mély meghajlással köszöntötték a „Kis Skorpiót” és kísérőjét, majd a gyorslifthez vezették őket. Az ötvenedik emeleten álltak meg. Kanohuke közben elmagyarázta Tanosukénak, hogy az egész épület az Abukara családé, a benne működő ingatlanügyletekkel-és pénzügyi befektetésekkel foglalkozó cégekkel együtt.

Egy fényűző, a Tokugawa-sógunátus korát idéző szobában fogadta őket Abukara Dayu, Kohaku apja, a család feje. A főnök hétköznapi kinézetű, alacsony, köpcös férfi volt. Egyedül méregdrága, tejfehér öltönye, és égszínkék, selyem nyakkendője jelezte státuszát. Apró, malacszemével hosszasan méregette Tanosukét, aki lehajtott fejjel állt előtte.

- A fiamtól már sok jót hallottam rólad – szólalt meg végül Abukara. Intett az ifjúnak, hogy helyet foglalhat. Egy inas két, szakéval teli csészét helyezett eléjük.

- Elszánt harcosokra mindig szükségünk van. De figyelmeztetlek, csak a feltétlen hűséget értékeljük! – a főnök mondandója végén felemelte a csészéjét. Tanosuke is így tett.

- Légy üdvözülve a családunkban, fivér!

Egyszerre itták ki a felmelegített italt.

*          *          *

- Az a köcsög Hidetora megint megszívatott! Lenyúlt tőlem egy rakás mobiltelefont az ökör Chono miatt! – dühöngött Kohaku, miután kettesben maradt az apjával.

Abukara Dayu felállt ültéből és a panorámaablakhoz lépett. Kifejezéstelen tekintettel bámulta a kinti várost.

- Kezd a fejünkre nőni a kis féreg! Persze Akahito főnök háta mögé bújva könnyen ugrál!

Abukara hirtelen keményen a fiára pillantott.

- Kompromittálnunk kell őket az oyabun előtt! Jól figyelj, Kohaku! Ha személyesen Ő rendeli el a visszavonultatásukat, akkor a területük a miénk lesz! Világos, amit mondtam?

- Igen, apám!

- Az új barátodat ismeri a többi család?

- Nem, még nem…

- Helyes! Maradjon is így! Ő lesz a titkos fegyverünk!

A „Kis Skorpió” önkéntelenül is elvigyorodott. Abukara vonásai is megenyhültek néhány pillanatra, majd ismét komollyá vált:

- Ebben a játszmában a türelem a legfontosabb! Csakis a türelem hozza el nekünk a bosszú óráját!

*          *          *

- Most, hogy már hivatalosan is tesók vagyunk, pár dolgot elárulhatnál magadról… persze csak nagy vonalakban, érted… - Kohaku faggatózására Tanosuke kezében megállt az evőpálcika. A két fiatal egy belvárosi, előkelő étterem különtermében ebédelt. Barátja tétovázását látva, a Kis Skorpió gyorsan szabadkozni kezdett.

- Tudod, mi sem voltunk mindig ilyen nagymenők – Kohaku rágyújtott elmaradhatatlan cigarettájára. – Apám Kobe környékén húzta az igát egy erőműben, amíg anyámat el nem vitte a rák. Osakába jöttünk, ekkor már az öregem a fejébe vette, hogy nem lesz senki cselédje. Beállt a yakuzához, aztán szépen fölverekedte magát a ranglétrán.

Tanosuke egy rövid ideig elgondolkodott, majd ő is feltárta múltjának fájdalmas pontjait.

- Én a fővárosból származom. A szüleim magas rangú állami hivatalnokok. Harcművészetet tanultam egy neves mester keze alatt. Aztán elbuktam egy nehéz vizsgán, amivel elúszott egy előnyös házasság lehetősége is… a harcművészeti akadémiáról eltanácsoltak, a családom pedig kitagadott. Hogy visszanyerjem előttük arcomat, saját vállalkozásba kezdtem, de a válság miatt csődbe mentem. Nemsokára az utcán találtam magam. Röviden ennyi a lényeg…

- És mi volt a feladatod azon a vizsgán? – kérdezte Kohaku két szippantás között.

- Meg kellett küzdenem egy ninjával, első vérig.

- Tyű, apám! Szóval olyan fekete ruhás alakkal, aki jön a nunchakujával, meg a surikenejivel, te meg vártad őt egy szál karddal, mint a filmeken…

- Csak kardokkal küzdöttünk meg. Én a hagyományos páncélt viseltem, ő is a tradicionális, sötét ruhát, álarcostul.

- Ez komoly?! – Kohaku elfricskázta a parázsló cigarettavéget. – Haver, már ne is haragudjál, de a mestered egy lúzer volt, ha ebbe belement! Rajtad tíz, vagy húszkilónyi felesleg, az a fickó pedig egy szál giben…! Akkor neked esélyed sem volt! Téged átvertek!

Tanosuke megdermedt.

- A tini-ninja a bigét is lenyúlta előled?

Bokkai mester kitagadott tanítványának kezében csikorgó reccsenéssel tört szét a pohár. Kanohuke gunyoros hangja csak olaj volt a tűzre. A barátja tekintetétől a Kis Skorpió komolyan megrémült.

- Hohó! Ne húzd fel magad, cimbi! Bocsi, tényleg elvetettem a sulykot… - a cingár gengszter a saját zsebkendőjével kezdte szaporán kötözgetni Tanosuke vérző tenyerét. Közben be nem állt a szája.

- Ne haragudj, de engem ez budo, vagy bushido-izé sosem hozott lázba! Az amcsik sosem tanultak ilyet, mégis a fejünkre basztak két atombombát! Az öregem is sokszor fáraszt, amikor a türelemről, meg a fegyelemről papol, de ő legalább érti a harc lényegét! A végsőkig elmenni! Csak ekkor lehetsz nyerő, érted? Látom, kezded összeszedni magad, pajti, figyelj végére járunk egy rendezetlen ügynek, aztán előkerítem neked az ex-mesteredet! Merthogy rajta akarsz bosszút állni, nemde?

Hattori képtelen volt felelni. Lehetséges volna, hogy… eleve Bokkai sensei hibázott?

*          *          *

Az Akahito elleni hadművelet előkészítése két-három hónapot vett igénybe. Első lépésként Abukara emberei Akahito ellen hangolták a többi főnököt. Kohaku kis csapata nyerőgépeket, könyvelőirodákat tört fel a velük szövetséges családok területén. A zsákmányt azonban csellel Hidetorához juttatták. Tanosuke feladata a pénz átcsempészése volt, mivel őt még nem ismerték a konkurens banda tagjai. A legkülönbözőbb álruhákban és álnevekkel kellett felbukkannia vagy az Umeda bevásárló negyedben, vagy a Tennoji Pályaudvar környékén, és vastag borítékokat, vagy sporttáskákat adott át más ügynököknek.

Idővel persze másoknak is feltűnt az egybeesés a fosztogatások és Akahito váratlanul megnőtt bevételei miatt. A családfők panasszal fordultak az oyabunhoz, Akahito pedig kínos magyarázkodásra kényszerült. A főnök kárpótlást ígért, valamint, hogy száműzi Hidetorát.

Abukara főnök a tanácskozást követően megadta a jelet a fiának. Kohaku és csapata ekkor lendültek akcióba. A távozásra kényszerülő, félrészeg Hidetorát néhány testőrével Minato kerületben kapták el. Egy illegális húsüzembe hurcolták őket, ahol Hidetora – miután kénytelen volt végignézni, ahogyan embereit élelmiszeripari termékké dolgozzák fel – végre ráébredt kétségbeejtő helyzetére. Térden csúszva könyörgött a Kis Skorpiónak.

- Mit akartok tőlem? Ne tedd ezt velem, fivér, azért a néhány mobiltelefon miatt! Kárpótollak, csak engedj el…

- Kit érdekelnek azok a szaros kütyük?! Én azt akarom, hogy dalolj nekem, pacsirtám! Hacsak nem akarsz megismerkedni a Skorpió fullánkjával!

Kohaku kezében felzümmögött egy villanyfúró.

*          *          *

Az Akahito főnök tulajdonát képező éjszakai lokál kora hajnalban hadszíntérré vált. Kohaku géppisztolyos különítménye üveg-és csontszilánkok tengerén tört át a csekély ellenállást tanúsító ellenség vonalain.

„Az öregem azt mondaná, a Bíbor Eget rendelte el!” – mondta órákkal korábban a Kis Skorpió Tanosukénak. – „Vagyis nem ejtünk foglyokat! A nőknek sincs kegyelem! Ha úgy érzed, nincs gyomrod hozzá, haver, csak gondolj arra a luvnyára, amelyik valamikor felbaszta az agyad! Úgy menni fog!”

Tanosuke ismét két kézbe fogta a viperát. Ismét erősen koncentrált a bosszújára. Ez a vértől iszamós munka is csak egy állomás az odafelé vezető úton… ezért is fogadott hűséget a tőle oly idegen világ klánjának…

A bosszúálló harcosnak nem lehetnek kétségei… vagy mégis?

Az ólomzápor első hullámát követően rohamozott Tanosuke. A fémbotjának csapásai alatt porcelánként törtek össze a sikoltozó arcok. Senkit sem kímélt…

Akahitóra a szaunában találtak rá, egy másik, bajuszos férfi társaságában.

- Mit művelnek maguk itt?! – ordította az idegen. – Tudják, hogy ki vagyok én?

- Tudjuk. Csak egy idióta balek! – felelte közönyösen Kohaku, mialatt három golyót eresztett a bajuszosba.

- Kelj fel! – rivallt rá a Skorpió a félelmében maga alá vizelő főnökre. – Még elszórakozunk veled, te áruló!

*          *          *

Az oyabun rezidenciájában feszült csend uralkodott. Mikor a szindikátus elnöke megszólalt, hangja nem árult el érzelmet, mégis súlyosabb volt bárminemű hatásvadász vádbeszédnél.

- Nem adtam parancsot sem Akahito főnök, sem Matsumoto rendőrkapitány likvidálására.

A klánvezér nem tett föl kérdést. Meggyőző magyarázatot várt Abukarától. A főnök intésére emberei behozták a bekötött orrú Hidetorát, aki sietős szózuhatagba kezdett:

- Bocsásson meg oyabun, Akahito árulásra készült! Tanúvédelmet akart kérni a rendőrségtől, információkért cserébe! Ő adott parancsot a többi főnök területeinek fosztogatására, hogy legyen elég pénze, ha elhagyja az országot! Én… én ezt nem akartam… ezért… Kohakuhoz szöktem, mivel ott úgysem keresnének…

Abukara gyorsan átvette a szót.

- Bizonyítékot is találtunk az irodájában. Egy Rio de Janeiroba szóló repülőjegyet, és az ügyészségnek címzett dossziét, az elmúlt öt év pénzügyi tranzakcióival.

A bizonyítékokat az oyabun is láthatta.

- Akahito hátra maradt kötelezettségeivel mi lesz? – kérdezte ismét színtelen hangon az öreg vezér.

- Minden tartozását átvállalom! – felelte Abukara meghajolva.

- Rendben! Mától tiéd a területe!

Az oyabun ezzel lezárta a tanácskozást. A főnökök és alvezéreik egyetemes főhajtással vették tudomásul elnökük döntését. Kétrét görnyedve várakoztak, amíg az idős ember elhagyta a termet.

Ezután kezdtek szép lassan, kisebb-nagyobb csoportokban távozni az egyes családok, testőreik kíséretében. Hidetorát hárman is közrefogták (Tanosuke és a két punk, Atsutane és Masahiro), azután Kohaku limuzinjába ültették be. A levitézlett alvezér rémületét látva, a Kis Skorpió megnyugtatóan így szólt:

- Csak semmi pánik, fivér! Szeretném honorálni a segítőkészségedet! – Atsutane és Masahiro halk kuncogással reagáltak az elmondottakra.

- Ugyan már, srácok! Ne legyetek ünneprontóak! – pirított rájuk a Skorpió. – Kapsz tőlem egy vadonatúj, felspécizett mocit! Majd meglátod.

Hidetora néma maradt és a többiek sem erőltették a társalgást. Egy órával később megérkeztek az Osakai-öböl egyik kietlen vidékére, ahol Sanatomo várta őket, a legújabb fejlesztésű Kawasaki Ninja ZX-R Performance típusú motorral.

- Uram, atyám! Hát ezt honnan csórtad? – Kohaku Hidetora vállára csapott. – Baró járgány, mi? Hé, Sanatomo! Tarts a barátunknak egy kis bemutatót!

A tagbaszakadt srác éles kurjongása elvegyült a motor bőgésével, ahogy kanyarogni kezdett a társai körül.

- Mit szólsz hozzá? – kérdezte Kohaku Hidetorát, túlkiabálva a zajt.

- Tényleg az enyém? De Kohaku-san, én erre mégsem vagyok méltó…

- Ó, dehogynem! Csak nem akarsz megsérteni azzal, hogy nem fogadod el?

- A világért sem… főnök! – a megilletődött Hidetora a következő pillanatban sikoltani akart, de hangja gurgulázásba fúlt. Sanatomo egy krómozott acélláncot dobott áldozata nyakába, s úgy rántotta maga után.

- Ó, micsoda pech! – röhögött a Kis Skorpió, a bizarr rodeozás láttán. – Hát nem eltaknyolt az új motorjával?

Az emberei kórusban hahotáztak mellette.

*          *          *

Két hónappal az Akahito-klánnal történt leszámolást követően ismét fergeteges bulit tartottak Kohaku házában. A „kis főnök”, hogy emelje az est hangulatát, ezúttal Európa nevesebb borvidékeiről hozatta a „folyékony drágakövet”, amely Japánban még a whiskey-nél is drágább itóka.

- Igyunk a családra! Napról napra erősebbek vagyunk! – ordította félrészegen Kohaku. – És igyunk az új fivérünkre!

A többiek Tanosukét éljenezték, aki próbált feloldódni több-kevesebb sikerrel. Az utóbbi hetekben rémálmoktól gyötrődött, átélve újra és újra a mészárlások részleteit.

Bár nem kötelezték el egymást Sumikóval, mégis bántotta a „legifjabb” yakuzát a lány hűvössége.

„A húgom már csak ilyen! – magyarázta korábban a Skorpió. – Amíg egy senki vagy, bukik rád, de ha már valaki vagy, oda se bagóz! Én frankónak találnám, ha te vennéd feleségül, de Sumiko előbb követne el harakirit, minthogy férjhez menjen!”

- Na, skacok! Amit belefecöltünk a melóba… az most beéééérrtt!!! Most mindenkinek teljesítem a kívánságát!

- A miénk a zeneipar! – üvöltötte Atsutane és Masahiro egyszerre, Kohaku ígéretén felbuzdulva.

- Lemezkiadót alapítunk! Mi leszünk a producerek! Mi fedezzük fel az új tehetségeket! – így licitált egymásra a két punk.

- Pontosabban, nektek szopnak majd az új üdvöskék! – szólt közbe Kohaku. Trágár röhögés volt a válasz.

- Ha már itt tartunk, komám – fordult a Kis Skorpió Tanosukéhoz. – Van valamim a számodra! Két éves szerződés a New Japan Pro Wrestlinggel!

Tanosuke őszintén meglepődött.

- Miért nem Sanatomót küldöd a ringbe?

- Mert nekem a baseball való! – bődült fel a kopasz srác, egy titánium ütőt suhogtatva.

- És ne feledkezzünk meg a motorsportról sem! – tette hozzá derülten Kohaku. A vidámság még Tanosukéra is átragadt.

- Szóval arra akarsz rávenni, főnök, hogy színes alsógatyában, verekedést imitálva taperoljak más félmeztelen pasikat? Hát nem aranyos?

Kohaku izgatottan fújta ki a cigarettafüstöt.

- Figyelj, tudom, mivel tartozom neked! Viszont ebben az iparban két év alatt simán lehetsz sztár, és senki sem fogja gyanítani, hogy valójában mire készülsz! Azalatt legalább eldöntheted, hogy akarod-e még…   

Tanosuke sebtében végiggondolta a lehetőségeket.

- Rendben, meggyőztél! Elfogadom! – felelte végül.

*          *          *

Tokyo, két évvel később

A három férfi a közelgő vadászat izgalmával várakozott a lesötétített szélvédőjű Toyota terepjáróban. ”. Atsutane idegesítően dobolt a kormányon. Kohaku egymás után szívta a cigarettákat. Mialatt a közelgő prédára lestek, Tanosuke átgondolta a közelgő feladatot.

„Az utolsó munka!” – ez futott át az agyán többször, miközben a Kohakutól ajándékba kapott kardot nézte.

„Nem gagyi kínai!” – bíztatta őt a Kis Skorpió, amikor felkérte erre a munkára. – „Egy befolyásos família tagjáról van szó, tényleg nem kispályások! A penge jól jön majd… később is!”

Tanosuke két év után végül hátat fordított a pankráció világának. Bár voltak kellemes élményei, Tiger Mask partnereként hamarjában bekerült a main eventerek közé. Megverekedhetett a „sportág” amerikai nagyságaival, többek közt Giant Bernarddal és Travis Tomkóval. Egy alkalommal Mexikóban is felléphetett El Mesías ellen, igaz, „veszítenie” kellett a hazaiak kedvencével szemben. Bajnoki címet ugyan nem szerzett, viszont jól jövedelmezett a TV-ben való szereplés. Az újabb – immár az Egyesült Államokba szóló – egyéves szerződést már visszautasította.

Most a főváros egyik nevezetességének, az Ueno Parknak közelében várták a célszemélyt. Abukara főnököt az itteni klánok kérték meg egy „baráti szívességre”.

Hamarosan a járdán felbukkant egy húszas évei közepén járó férfi, várandós feleségével, és egy három évesnél nem idősebb kislánnyal. A Park irányába tartottak, mosolyuk a kinyíló cseresznyevirágok üdeségét idézte Tanosukéban.

„Az ideális család a Felkelő Nap Országában!” – gondolta az ifjú, maga is elmosolyodva. Azután villámcsapásként rázta meg a felismerés. Ezek az arcok! Hiszen ők…!

- Kövesd őket! – adta ki a parancsot Kohaku Atsutanénak. Tanosukét émelygés kerítette hatalmába. Hogyan lehetséges ez…? A végzet micsoda perverz módon készül megcsúfolni őt? Számlálni sem tudná, hány álmatlan éjszakán képzelte el a bosszúját, amely végre egy karnyújtásnyira van tőle.

- A spinét kell elcsapnunk, kölyköstül! – a Skorpió hangjára Tanosuke egy pillanatra leblokkolt. Későn ismerte fel, milyen borzalomnak lesz részese.

- Yiháááááááá! – rikkantotta Atsutane, és beletaposott a gázba. Tanosukéban feléledtek a régi reflexek. Párducként vetette magát a sorőrre, hogy átvegye a kormány feletti uralmat.

- Hé, te meg mi a faszt csi… - a döbbent Kohaku többet nem mondhatott. A szlalomozó jármű szélvédőjén egy test puffanása, röviddel később egy hatalmas csattanás hallatszott, majd egy iszonyatos rázkódás dobta meg az utasteret. Tanosuke kábán, vérző szájjal nézett körül. Atsutane aléltan feküdt a műszerfalra borulva, Kohaku lassan tapogatózott a pisztolya felé. Az utcán női hang sikoltozott.

Az egykori szamuráj-növendék két gyors, fejre mért könyökütéssel tette harcképtelenné a Kis Skorpiót, kiszakítva kezéből a revolvert. Tanosuke ezután kivette magát az ajtón. 

A világ szétesett körülötte, majd bizarr, véres kaleidoszkóppá állt össze, amint szembetalálta magát egykori ellenfelének, Kawazu Shinzo élettelen tekintetével. Okimoto Hideo ninjutsu mester tanítványa a közeli kerítésnek verődve, a Toyota roncsai alatt fejezte be földi pályafutását. Tanosuke dühében csaknem letépte a terepjáró ajtaját, amint kirángatta a magatehetetlen Skorpiót.

- Abukara Kohaku, a Kohaku-klán alfőnöke! Elloptad tőlem a tisztességes harc lehetőségét, így bosszúm nem teljesedhetett be! Többé nem köt a hűségeskü! Halj meg te is nyomorultul!

Tanosuke az utolsó szavaknál tökéletesen kivitelezte a „kardpróbát”. A penge villanása nyomán a Skorpió teste deréktájon vált ketté. Tanosuke hátrébb lépett a bíbor szökőkút elől, ekkor vette csak szemügyre Shinzo özvegyét.

Akechi Josuke sikoltozva, sokkos állapotban, a testével védte síró kislányát.

- Hidd el, nem ezt akartam! – a yakuzából újra róninná vált ifjú e szavakkal zárta le riválisának szemét. Még egy pillantást vetett a nőre, akiért egykor harcba szállt, majd az Ueno Park felé iramodott. Maga mögött hagyta a növekvő, bámész sokaságot, a rendőrszirénák dallamával kísérve.

*          *          *

Kagoshima öböl, Gongen hegy, három hónappal később

Tanosuke az alkonyat aranyló pírjában gyönyörködött, amikor meghallotta a fékező kocsikat és az ajtócsapódásokat. A fekete autókból fekete ruhás férfiak szálltak ki, egyedül a vezetőjük viselt fehér öltönyt. Fenyegető komótossággal lépkedtek fölfelé a kolostor kapujához vezető lépcsőn.

Abukara Dayu a harag legkisebb jele nélkül nézett szembe fia gyilkosával.

- Kedves tőled, hogy üzentél nekünk! Most viszont gyere velünk, kerüljük a felesleges felfordulást!

- Mindössze egy órát kérek, főnök! Azután a maguké vagyok!

Dayu megrázta fejét, és intett két ismerős arcnak.

- Mit képzelsz magadról, te féreg? – hörögte a közeledő Sanatomo, oldalán az állig fegyverzett Masahiróval.

Abukara mindössze a kard villámgyors kirántását látta, és hogy a sötét zakós, sötét inges alak egyenest a pocakjának szegezi. Sanatomo és Masahiro átvágott torokkal rogytak a földre. Abukara többi embere a pisztolyaik után kaptak, de a főnök leintette őket.

- Egy óra, főnök, nem több! – Tanosuke szenvtelenül a gengszter nyakkendőjébe törölte a kardját. – El kell búcsúzzak valakitől!

Abukara és emberei visszaindultak a kocsijukhoz, ott várakoztak tovább.

- Karma! – mondta odabent Tanosuke egy öreg, mozgásképtelen szerzetesnek. Bokkai mester volt az, aki egy szélütés következtében lebénult, beszélni is képtelen volt már. Tanosuke a rejtőzéssel töltött hónapjait egykori arra használta fel, hogy egykori mesterének nyomára bukkanjon. A volt tanítvány a szerzeteseket fegyverrel kényszerítette hallgatásra, majd több napot töltött Bokkai-jal, elmesélve neki az elmúlt évek történetét. Az öreg néma maradt, de szemének rezdülése jelezte, hogy megértette, amit a fiú mondott.

Az utolsó alakalommal így szólt Tanosuke Bokkaihoz:

- Talán az ön karmája volt, hogy rossz döntést hozott, amikor belevitt engem abba az értelmetlen párbajba… az enyém, hogy elbukjak, hogy roninná és bűnözővé váljak! Bosszút akartam állni Shinzón, de a karma szeszélyéből én toroltam meg a halálát! Lehet, hogy nem éltem szamurájhoz méltóan, de úgy halok meg! Most pedig tiszteljen meg azzal, hogy végignézi!

Hattori az öregembert a szentély egyik ablakába ültette, ahonnan jól láthat majd mindent.

- Sayonara! – elköszönt mesterétől, megigazította öltönyét, s hogy stílusos legyen, feltette napszemüvegét is, mielőtt kilépett az Élet Kapuján.

Tanosuke kezében kard és pisztoly volt, mikor kiszolgáltatta magát ellenségeinek. Nem kért, nem is kérhet kegyelmet, ezért ő adta le az első lövést. A kobalt és opál árnyalatokkal tarkított égbolt alatt elszabadult a pokol.

Bokkai mester fülének minden lövés felért egy robbanással. Arcának barázdáiban könnypatak csordogált; meredten bámulta a tűzfegyverek fényében rázkódó, golyóktól marcangolt testet.

Zombitámadás!

A Lidércfény AKF stábjának áldásos tevékenységének köszönhetően végre elkészült a Zombi apokalipszis: a kezdet, Simagöröngyös c. kötet, ingyenes, e-köny formában.
Az egymással laza összefüggésben álló történetek szerzői (köztük én is), bár nem vették magukat komolyan,  óhatatlanul is újragondolták, újraírták a ponyva-irodalom műfaját. A kötetben szereplő műveket inkább "exploitation"-novelláknak nevezném, nagy adag kalanddal, fekete humorral és megfelelő mennyiségű vérrel fűszerezve.
A kötet letölthető innen:
PDF formátum, kb.18MB: http://zombi.lidercfeny.hu/download/zombiapokalipszis_simagorongyos.pdf
Epub formátum, kb.700kB: http://zombi.lidercfeny.hu/download/zombiapokalipszis_simagorongyos.epub

Középszerűség vs. kiforratlanság

Tavaly késő ősszel részt vettem egy irodalmi kör egyéves szülinapi buliján. Ott közölte az egyik szerkesztő hölgy, hogy ő nem olvas el olyan novellát, amelynek a kezdő mondata nem "ütős". Ez meglehetősen szubjektív megközelítés. És persze kicsinyes. A világirodalom remekeinek többsége nem feltétlenül "ütősen" kezdődik. Innentől kezdve az illető hölgy saját magától vonja meg az esélyt, hogy egy olvasható (de esetleg kiforratlan) művel megismerkedjen. Ifjú, kezdő tehetségek elriasztására kiválóan alkalmas ez a hozzáállás.
Egy kiforratlan tehetséget miért kell mindjárt George R. R. Martinhoz hasonlítani? Egy epikus életművet csak egy másik epikus életművel sportszerű összemérni. Martinét pl. David Gemmellével. Ha már mindenáron muszáj a hasonlítás.

Újabb novella

CYRUS LIVINGSTONE: MEGKÉSETT IGAZSÁGTÉTEL

- Bújj elő a vackodból, varázsló! – kiáltotta a lovag. – Elég a mesterkedéseidből, hol rejtegeted a hercegnőt?

- Hát végre megérkezett a gáncs nélküli lovag, személyesen! – felelte gúnyosan a varázsló, előlépve barlangjának rejtekéből.

- Nos, vitéz úr, bizonyára gyanúsnak találtad, amiért akadálytalanul bejutottál a hajlékomba! Pontosan így akartam! Ugyanis ajándékom van a számodra!

A szakállas, bő köpönyeges alak csettintésére vakító fehérség oszlatta szét a barlang félhomályát.

A lovagnak beletelt néhány pillanatába, amíg szeme megszokta a különös ragyogást, ám hirtelenjében azt kívánta, bár ne áldottál volna meg éles látással az égiek. Egy csiszolt kőoltáron megpillantotta álmai hercegnőjét… szörnyűségesem kicsavarodott pózban, fennakadt szemén az iszonyat tükrével!

- A saját kezemmel fojtottam meg! – nevetett fel a varázsló. – Látnod kellett volna, ahogyan küszködött az életéért!

A lovag csak állt némán, a sisakrostély rejteke mögül, kőmeredten nézve a halottat. Csillogó páncéljában maga volt a megrendülés szobra.

- Miért tetted, te átkozott? – kérdezte végül színtelen hangon.

- Tán úgy véled, gyávaság volt részemről? Nem! Én megtettem, amit mások nem mertek! Átléptem minden határt! Ha! A lovagregényekben a hős mindig időben érkezik! Ez viszont a való világ, barátocskám! Amíg a vitéz úr az orkokkal hadakozott, nekem volt időm elrabolni és meggyilkolni a szépséges királylányt! Bizony! Most pedig mihez kezdesz? A fejemet veszed? Rajta, tedd meg! A neved ezután akkor is csak „Elkésett Vitéz” marad!

 A lovag habozni látszott.

- Gondoltam, hogy nem teszed meg! – rikácsolta a mágus. – Belátod végre, hogy nélkülem senki és semmi vagy?! Ha nincs gaztett, hőstett sincs! Az életed értelme valójában én vagyok, ha-ha! Úgyhogy hálás lehetsz, amiért ááááhh…!

A harcos hirtelen előrelendülve pajzsával suhintotta meg ellenfelét, aki aléltan elterült.

Mire a varázsló magához tért, a lovag már összekötözte kezét-lábát, a száját is betömte, elejét véve az ártó igéknek.

- Szerfölött különös, hogy pont az orkokat említetted – mondta lovag, mialatt foglyát a lova farkához kötötte. – Csak hogy tudd, az egész csürhét tömlöcbe dugtuk! Ők viszont nagyon kíváncsiak, vajon ki hozta a nyakukra az ellenséget?

A varázsló rémülten fészkelődni kezdett. Felpeckelt szájából érthetően hallatszott az elnyújtott, vinnyogó könyörgés:

- Kegyelem! Kegyelemmm!

- Istennél a kegyelem! – felelte kurtán a lovag, megsarkantyúzva hátasát.

Erodon

Tizenhét éves koromban, Nemes István Cherubion-sagájának hatására kezdtem el először "építgetni" magamban Erodont.  Évekkel később, a gimis tantárgyak kötelékeitől megszabadulva mohón falni kezdtem a fantasyt, ahol csak értem.:) Próbáltam meríteni az ötletekből, ugyanakkor törekedtem az "egyedibbnél is egyedibbre".
Húsz évesen végre rászántam magam, és belekezdtem első nagyregényembe, amelyet azóta sem fejeztem be... jobb is így...

A világnevet megtartottam, az első hőseimet "talonba tettem", a történeteket többszörösen újragondoltam. Jelenleg novellákban, kisregényekben gondolkozom, több visszatérő hőssel, valamint önálló történetekkel. A műfajt tekintve inkább low fantasy, mivel elsősorban a főhős jellemfejlődésére, személyes drámájára helyezem a hangsúlyt. Erodon világa (amely saját történelemmel, vallással, és mítoszokkal rendelkezik) pedig sejtelmesen bontakozik ki, egy-egy utalás keretében, akárcsak Vallejo festményein a háttér. Kedvcsinálóként a Lidérfényen "Az én világom" c. topicban van már egy hevenyészett világleírás, de beszédesebbek maguk a kész művek:
Az egyetlen lehetőség (olvasható a Karcolaton, javított verzióban: http://karcolat.hu/irasok/fantasy/cyrus_livingstone/az_egyetlen_lehetoseg )
Máshol... ugyanott... (megjelent két folytatásban a Lidércfény  AKF-ben; Xavier, a nyomozó mágus első kalandja)
A lovag és a boszorkány (teljes terjedelmében olvasható a Lidérfényen: http://v2.lidercfeny.hu/felhasznalo_lk.php?felh_id=17, ill. a Fantasy Portalon: http://www.fantasyportal.hu/felhasznalo_lk.php?felh_id=118)


Most ez utóbbiból raktam ide részleteket:

CYRUS LIVINGSTONE: A LOVAG ÉS A BOSZORKÁNY

Erodon, Nagy Csillaghullás utáni 1015. esztendő

Raoul lovag komoran léptetett hóka lován a hegyoldalnak felfelé. Az ösvényt kétoldalt sűrű erdő vette körül, a fák koronái csaknem teljesen eltakarták a csillagos eget. Lassan leszállt az éj, s a rengeteg hangjai – az itt-ott huhogó baglyok, a csörtető vadak és a toportyánok tutulása – baljóslatúan csengtek a lovag fülében. Raoul elméjét nem bénította a félelem, mégis kínosan egyedül érezte magát, ahogy közeledett célja, a boszorkány sziklavára felé. Attól nem kellett tartania, hogy eltéved, mivel az egyre gyakrabban felvillanó lidércfények mutatták neki az erdei ösvényt. Nyilvánvalóan ez csapda, de a lovagot a legkevésbé sem érdekelte. Száz csatával a háta mögött, kérges tenyérrel és még kérgesebb szívvel nem vágyott újabb hőstettre. Ideje végleg szembenéznie a végzetével. 

A fák lassan ritkultak körülötte, hamarosan az erdő széléhez ért. Kerek bronzpajzsán megcsillant az Erodon két holdjának, a Basiliscusnak és a Ptenarrnak fénye. Hűvös, tavaszközépi szellő fújt szembe. Immár a harminchetedik tavasz a lovag életében… majd’ két évtizednyi kóborlás, háborúk és párbajok sorozata… játszadozás egy fabatkát sem érő élettel…

Komor merengéséből egy lidérc támadása riasztotta fel. A semmiből előbukkanó szellemlény nőalakot öltött, majd egy visító kacaj kíséretében nyaka hirtelen megnyúlt, feje fogakkal teli szájjá nyílt, s kobraként kapott a lovag torka felé. Raoul épphogy maga elé tudta kapni az aranyozott, rontás elleni pajzsot, rajta a Nap szimbólumával. Fáklyájával a támadójára suhintott, de a démoni lény addigra köddé vált. Raoul vállat vont, s folytatta útját. Kisvártatva, maga mögött hagyva az erdőt, egy tisztásra ért. Itt újabb, bizarr formájú lidércek próbálták rémisztgetni a vakmerő utazót. Raoult hidegen hagyta a látvány, tudván tudva, mindez csak mágia keltette illúzió. Ám a lova megmakacsolta magát, s egy tapodtat sem mozdult. Raoul óvatosan lekászálódott a nyeregből, és néhány nyugtató szót sugdosott a hátasa fülébe. Ezután egy kendővel letakarva a rémült állat szemét, s kantárszáron vezette tovább a paripáját. A morgó-hörgő, jajongó lidércek lassan elhalványultak mellettük, de nyomban új alakot öltöttek. Először egy arannyal teli, vakító ragyogású kincsesláda jelent meg az út szélén, majd – mintha a ládából keltek volna ki - két aranyhajú, lenge öltözetű fiatal lány kezdte csalogatni a lovagot.

- Gyere bátran közénk, vitéz lovag! Mi vagyunk az igazi kincs! – szólongatták Raoult kihívó mosollyal, miközben egymást ölelgették, simogatták szemérmetlen érzékiséggel. – Jöjj, csak jöjj, nem bánod meg! Nálunk nem fog berozsdásodni a pengéd, de nem ám! És nem is tompul el a hegye! Van-e merszed megküzdeni velünk ifjú vitéz? Vigyázz, még lefegyverzünk! Ha-ha-ha!

Így évődtek Raoullal a lidérclányok, egymás szavába vágva. Kacagásuk egyszerre volt gyöngyöző és trágár. A lovag válaszra sem méltatta őket, ehelyett kiragadott egy öklömnyi követ az út porából, s a túlvilági cemendék közé dobta. Inkább kíváncsiságból tette, mint dühből, de pontosan az történt, amire számított. A kő akadálytalanul áthatolt a két lidérclányon, ők pedig egy pillanatra rá szertefoszlottak, mintha ott sem lettek volna. A díszes, ragyogó kincsesláda is tovatűnt, a lovag ekkor vette észre a fáklyája fényénél, hogy a láda hűlt  helye bizony a szakadék pereme! Raoul gúnyos mosollyal pillantott a csapdára. Micsoda ósdi, gyerekes trükk! Mint a tündérmesékben! Egy királylányt elrabló boszorkától Raoul ennél jóval többet várt. Ahogyan haladt tovább az ösvényen, már láthatóvá váltak a boszorkány búvóhelyének körvonalai, amint baljósan feketéllenek a távolban. Mint valami sokszarvú fenevad, úgy hatolt a csillagos égbe a sziklavár oromzata. Lidércek már nem voltak sehol, a lovagot a fáklyája fényén túl körbeölelte az éjszaka csöndje.

Váratlan akadály állta útját. Az utat két fa keretezte, közöttük hatalmas rönkök feküdtek egymás hegyén-hátán. Közelebb érve a lovag észrevette, hogy a két lombos fa között hatalmas pókháló feszül, közepén pedig egy jó háromlábnyi förmedvény terpeszkedett. Kikerülni nem lehetett. Bal kéz felől a szakadék tátongott, jobb kéz felől sűrű bozótos állta el az utat, amelyből nyugtalanító neszezés hallatszott. Raoul nem kis bosszúságára még az előbbinél is nagyobb nyolclábú mászott elő a bokrok alól. Ezek már valódiak voltak. Hogy a lovag „öröme” teljes legyen, a farakás mögött egy harmadik förmedvény kezdett el mocorogni. Na, ezek szépen összegyűltek a tiszteletére! Nem volt idő a tétovázásra, a lova már kezdett megbokrosodni, érezvén e szörnyek szagát. Raoul gyorsan leakasztotta a nyeregkápáról a csatabárdját, s belehajította a háló közepén terpeszkedőbe. A bárd pörögve-süvítve száguldott, nyomban kettészelve a szőrös célpontot, átszakítva a hálót. A lovag ezután a buzogányát kapta kézbe, a fáklyát lándzsaként előreszegezve rohamozott. A két megmaradt hálószövő riadtan próbált menekülni a tűz elől, de Raoul nem adott esélyt nekik. Vagy másfél percen át szakadatlanul járt mindkét karja, mint a cséphadaró, míg végre füstölgő, nyálkás, élettelen kupacként zsugorodott össze a két bestia.     

- Átkozott férgek! – szitkozódott lihegve. – Süllyedjetek a pokol mélyére a gazdátokkal együtt!   

Összeszedte fegyvereit, majd átsegítette reszkető hátasát a primitív blokádon, elszántan haladva tovább célja felé. Már alig egy fél nyíllövésnyire közelítette meg a sziklavárat, midőn egy újabb fénylő lidérc nőtt ki a földből, elállva az utat. A jelenés egy hatalmas küklopsz volt, kétélű szekercével a kezében.

- Fordulj vissza, lovag, különben halál fia vagy! – bömbölte a lidérc-óriás.

„Nem hátrálhat meg az, kinek szívét erény vértezi, igaz útról lelkét bűbáj el nem térítheti.”- idézte félhangosan Raoul a lovagi kódex egyik bölcsességét.

- Vissza, vagy lesújtok rád! – ismételte meg a küklopsz mennydörögve.

- Ne ijesztgess, te egyszemű ripők! Te is olyan illúzió vagy, mint a társaid! – felelte Raoul harciasan.

- Gondolod? – az óriás válaszképpen egy közeli fa törzsét szelte ketté könnyed suhintással. Raoul azonban nem hátrált meg. Ha igaz ügy vezérel, ezer veszedelem között sem érhet baj, idézte tovább magában a kódex szövegét. Fennhangon viszont így szólt:

- Félre az utamból, egyszemű! Nekem az úrnőddel van dolgom, nem holmi hitvány csatlóssal, aki csupán káprázat! Rajta, sújts le rám, ha mersz!

Raoul elhajította fáklyáját, kardot rántott, s pajzsát feje fölé emelve támadóállásban várta az óriás csapását. A küklopsznak nem kellett kétszer mondani. A hatalmas szekerce mennykőként zúdult le, ám a fényes pajzshoz érve, mintha füstté vált volna.

- Armorlas pajzsát viseled! – dörmögte az óriás, fegyverét leeresztve. – Ez derék dolog, lovag! Rendben, továbbmehetsz! De ne feledd, ha itt belépsz, úgy meghalsz a külvilág számára!

Választ nem várva, a küklopsz amilyen hirtelen bukkant fel, úgy vált semmivé. Raoul néhány pillanatig gyanakodva tekintett körbe, majd folytatta útját. Most már igencsak a szeme közé akart nézni annak a boszorkánynak! Egyszeriben fények gyúltak a sziklavár belsejében, barlangszerű ablakok váltak láthatóvá, mint megannyi figyelő szem. Mint valami éhes száj, úgy sötétlett a lovag előtt a furcsa, hegybe vájt erődítmény bejárata. Újból meggyújtotta a fáklyáját, s határozott léptekkel gyalogolt bele az ismeretlenbe.                      

(...)

Egy héttel korábban…

Talacas királyi székhelye, Troyburg a napnál is ragyogóbb pompába öltözött. Minden évben egyszer, a tavasz tiszteletére karnevált rendeznek, amelynek fő attrakciója a lovagi torna. A szélrózsa minden irányából délceg vitézek garmadája özönlik a királyi fővárosba, hogy szerencsét próbáljanak e nemes megmérettetésen. A dicsőség és a hírnév mellett értékes jutalmak is várják a leendő győztest. Az idei évben viszont – a népek ezt suttogják – van egy különleges apropója az ünnepségnek. Úgy hírlik, most kerül sor a király leányának, Isabelle-nek az eljegyzésére. A kérőknek pedig – a büszke, harcos Solomnus óhaja ez – a tornán kell bizonyítaniuk rátermettségüket. Lehetett valami e szóbeszéd mögött, mivel a lovagvilág legelőkelőbbjei tisztelték meg jelenlétükkel Troyburgot.

A közeli Wolfburgból érkezett a kövérkés, mindig mosolygós, ámde oroszlánként harcoló, vörös hajú, vörös képű Fuldarik, vadkanfejes címerével.

A venevitusi Falkenburgból jött az ifjú Lothar lovag, pajzsán a kék liliomos címerével. A rőt szőke Berengár herceg, kinek kardjánál csak a nyelve élesebb, Drovenföldről utazott ide kíséretével. Pajzsát oroszlántestű griff díszítette, karmai közt karddal.

A fekete szakállú, félelmetes megjelenésű Bohun gróf a keleti Milgras-hegyek zord vidékéről igyekezett vazallusaival Troyburg küzdőterére. Pajzsán egy hatalmas medvefej vicsorított. Megannyi színes lobogó, s fanfárok szakadatlan zengése mellett, éljenző tömegtől közrefogva vonult végig a városon e díszes menet, a királyi vár előtti mező felé. A tribünökkel félkörben ölelt küzdőtér mentén sátrak emelkedtek. Emitt fegyvercsiszárok kopácsolása zajlott, amott lókupecek, pékek, fazekasok, rőfösök kínálgatták kurjantva a portékáikat. Mutatványosok, csepűrágók, vándor muzsikusok egymást túlharsogva próbálnak vigadalmat okozni a népnek, sűrűn hulló tallérok reményében. Szájtátva bámuló tömeg fogadta a fekete páncélos Raoult, aki magányos kőszirtként magasodott ki a festett maszkok és a rikító jelmezek tengeréből. Leeresztett sisakrostéllyal érkezett, pajzsán egy ezüstfehér kosfej virított. Lassan, méltóságteljesen léptetett ahhoz a pavilonhoz, ahol a tornára nevezőket várták. Egy herold írta föl az új jelentkező nevét, majd egy inas kísérte a lovagot a szálláshelyül szolgáló sátrak egyikébe. Az ellátásért és a kvártélyért persze fizetni kellett. Raoulnak mindössze nyolc aranya volt az erszényében, abból hatot odadobott az inasnak.

- Elég lesz? - kérdezte mogorván. Az inas a tallérokra nézett, majd a sisakrostélyon áthatónak tűnő szürke szemekbe.

- Ó, uram, ez több mint elég! – felelte készségesen. Az érmék ugyanis eredeti ruwenori aranyak voltak! Máris odaintett egy lovászfiút, aki gondjaiba vette Raoul hátasát, a lovagot pedig egy díszes, kényelmes sátorban szállásolta el. Eközben hosszasan magasztalta a helybéli szakácsok remekeit, külön kitérve a vadhúsokból készült csemegékre. Raoul azonban türelmetlenül közbevágott:

- Mit nem locsogsz itt nekem, fajankó! Tán azt akarod, az étkek gyűrjenek le?! Nem azért jöttem, hogy a hasammal hadakozzak! Keríts gyorsan zöldséglevest, utána hozz főtt csirkecombot, köleskásával!

- Parancsol uraságod egy kevéske bort?  – kérdezte a megszeppent inas.

- Szó sem lehet róla!  – dörögte Raoul. – A viadal után… esetleg! Terem nálatok homoktövis?

- Iiigen, azt hiszem…

- Akkor a bogyóiból szűrjetek levet, én azt iszom!

Miután kiadta az utasításait, a lovag kényelembe helyezte magát. A levetett sisak alól széles járomcsontú, markáns, hosszú fekete hajjal keretezett, jóképűnek nem igazán mondható, forradásos arc tűnt elő. A kissé ferde orr alatt keskeny bajusz feketéllett. Mialatt az ebédjére várt, nekilátott fegyverei tisztogatásának. Eközben két helybeli előkelőség vetődött arra, élénk beszélgetésbe bonyolódva a másnapi lovagi tornáról. Az idősebbik – kinek grófi rangját az arannyal ékesített talár és súlyos, drágaköves gyűrűk jelezték – midőn megpillantotta Raoult, döbbenten elhallgatott. Néhány pillanatig a komor, szürkéskék szemekbe bámult, majd udvarias főbiccentéssel üdvözölve a lovagot, gyorsan félrevonta fiatalabb kísérőjét.

- Tudod, ki ez?  – kérdezte suttogva a fiatalabbik nemest. –  Ő a brixenhaufi győző! Mint már korábban mondtam, minden jelentősebb tornán igyekszem tiszteletemet tenni, de nála különb fegyverforgatót még sosem láttam!

- Na és Berengár herceg? Ő az egyik legvitézebb griff-lovag fia!

- Az apja dicsőségével, hidd el, itt nem sokra megy!

Benedictus gróf – így hívták az idősebb főurat – megtudakolta a tornán résztvevők neveit a heroldoktól. Miután megkapta a várva várt választ, sugárzó arccal, a markát dörzsölgetve fordult fiatal barátjához:

- Jól sejtettem, ő az! Nos, Adolphus, biztosíthatlak, nem akármilyen viadalt láthatunk majd holnap! Fel fog érni száz buhurttal! Lesz itt bőven meglepetés!

Meglepetésekkel valóban szolgált a másnapi viadal. De nem egészen úgy, ahogyan azt Benedictus gróf elképzelte. A sorsolás is érdekes módon szólította sorompóba a bajvívókat. Elsőként Berengár küzdött Fuldarikkal. Legbelül mindketten csalódottak voltak, hiszen kezdésnek gyengébb ellenfelekre (és persze minél látványosabb győzelemre) számítottak. Nyilván megzavarta őket, hogy már az elején ilyen nagy a tét, ezért csak a második összecsapásnál sikerült döntésre vinni a viadalt. Berengár kivetette a nyergéből a vaskos Fuldarikot.

A következő párost Raoul alkotta a Bohun kíséretéhez tartozó hórihorgas, hírhedt Stanislaw ellenében. Ez sem ígérkezett könnyű küzdelemnek, s Raoulnak is csak másodjára sikerült a kopjatörés, porba sújtva vele riválisát. Ezután Berengár és Bohun kíséretéből mérkőztek lovagok, váltakozó sikerrel, egyik tábor sem bizonyulva jobbnak a másiknál.

Végül Bohun is sorra került az ifjú Lotharral szemben. A nézők megrökönyödésére a liliom címeres lovag már az első rohamnál messzire repült hátasáról. Láthatólag moccanni sem bírt, így rögvest felcserek, heroldok fürge hada vette körül. Az ifjú lovag nem volt eszméleténél, s néhány csontja eltörött. Lothar paripája is elszabadult, csak üggyel-bajjal, Raoul segédletével bírták befogni. A szürke szemű vitéz viszont egyenest a főheroldhoz vezette a lovat, miután bebizonyosodott a gyanúja. A főherold pedig, látva a bűnjelet, a királyhoz fordult.

- Felséges uram! Szörnyűséges bűntény történt! – kiáltotta kétségbeesve. – Lothar lovag nyergének hevederét elvágták! Így érvénytelen a párviadal!

Mielőtt még Solomnus király hangot adhatott volna méltatlankodásának, Bohun robogott oda. A gróf a könnyűnek ígérkező, ámde elszalasztott győzelem okán nem bírt gátat vetni indulatainak, s dühösen kitört:

- Ki az az orcátlan, aki csalással merészel vádolni?

- Akkor mit keresett az apródod Lothar lovának közelében? – szólt rá Raoul a grófra, keményen a szemébe nézve. A nézősereg dühös búgással fejezte ki elégedetlenségét. Bohun azonban továbbra is magabiztosan ült nyergében, fölvéve a szívélyesség álarcát.

- Ó, hát csak a szokásos udvariassági formulát követve, erőt és kitartást kívántam a küzdelemhez, ezt üzentem meg apródommal…

Tovább nem folytathatta, mert egy kesztyű vágódott az arcába. Bohun pulykavörössé vált.

- Vedd föl, ha mered, nyomorult! – mennydörögte Raoul. – Ezennel kihívlak téged, lóháton, életre-halálra!

Bohun nem sietett a válasszal, de Solomnus király érces hangja elejét vette minden további vitának és kifogásnak.

- Ha az igazság a te oldaladon van, gróf, úgy bátran elfogadhatod a kihívást!

Bohun, hogy megőrizze méltóságát, kénytelen volt elébe állni a párbajnak. Eközben az ifjú Berengár herceg szívében elkezdte fenni méregfogát a kevélység démona. Korábban már aratott tornagyőzelmet Troyburgban, emellett ő volt az egyik lehetséges vőlegény-jelölt a király lánya számára. Ennek tudatában attól tartott, az ismeretlen lovag idejekorán learatja a dicsőséget őelőtte. Berengár tehát szaporán a már távozni készülő Bohun mellé rúgatott lovával, keményen megmarkolva a gróf karját.

- Jól figyelj rám, Kormos Szakáll! Ne feledd, ha netán te győznél, utána velem kell szembenézned!

Berengár szavait helyeslő kiáltások fogadták mind a nézők, mind pedig a fegyvertársak részéről. Bohun beleegyezően mordult egyet, majd kiszabadítva karját a herceg szorításából, duzzogva elügetett. A heroldok rögvest nekiláttak átrendezni a küzdőteret.

Hamarosan felállt egymással szemben a két küzdőfél. Mint két óriási páncélos bogár, úgy méregették egymást. Raoul kezében ezúttal kopja helyett a „héttollú” buzogány fénylett. Bohun ugyanennek a láncos változatát, a „hajnalcsillagot” választotta. Nyeregkápájukra egy-egy bárd lett felszíjazva.

Kürtszó jelezte a párbaj kezdetét, a lovak patái alatt még a föld is felmorajlott, midőn a két lovag egymásnak rontott, csapást csapás után zúdítva a másikra. Szemmel láthatóan Raoul volt a taktikusabb, takarékoskodva az erejével, míg úgy tűnt, Bohun dühből küzd.

Óráknak tűnő percek múltával Raoul végre fogást talált ellenfelén. Fegyvereik útja éppen keresztezte egymást, így összeakadt a két gyilok. Raoul egy váratlan csavarintással kiszakította Bohun kezéből a buzogányt, s egy gyors ütéssel, kitaszította nyergéből a grófot. Ezután gyorsan ő is lepattant lováról, buzogányát elhajítva. Először ellenfele hátasáról kapta le a bárdot, odahajítva a még fekvő Bohunnak. Raoul csak ezt követően ragadott újra fegyvert. A tömegből heves éljenzés és taps hangzott e lovagias gesztus láttán. Bohun nehézkesen egyenesedett föl. Egy-két hüvelykkel alacsonyabb volt Raoulnál, viszont jóval súlyosabb.  Próbálta roppant tömegével elnyomni a koscímeres lovagot, ámde néhány sikertelen roham után elkészült erejével, még a sisakja is vészesen behorpadt. Raoul ekkor mindenki ámulatára megszabadult pajzsától, még a sisakját is lecsatolta. Bohun lihegve követte példáját.

 Két kézre fogták fegyverüket, immár a végső csapásra készülve. Ekkor is Raoul bizonyult ügyesebbnek. Cselesen kitérve Bohun vágása elől, kihasználva annak lendületét, máris viszonozta a támadást, szétzúzva a gróf vállát, egyik fülét is levágva. Bohun sikoltva roskadt össze, görcsösen fetrengve a körülötte növekvő vértócsában. Raoul megállt legyőzött ellenfele fölött, magasra emelve bárdját. Majd megrázta a fejét és leeresztette fegyverét. A főherold kihirdette a párbaj győztesét.

A dísztribünön Benedictus gróf felpattant a helyéről, harsányan lelkendezve:

- Éljen Raoul, Brixenhauf bajnoka!

- Éljen! Éljen! – zúgták a népek. Raoul kissé zavarba jött. De nem volt módja töprengésre, mert nyomban Stanislaw lépett oda hozzá, revansot kérve, annak ürügyén, hogy kiköszörülje a hűbérura becsületén esett csorbát. Vele tartott Bohun másik vazallusa, Vecelin lovag, aki szintén meg akart mérkőzni Raoullal. Erre már vérszemet kapott Bohun maradék két embere, akik eddig még nem küzdöttek, név szerint Gerd és Jaroslawetz. Teljes harci díszben, felcicomázott harci ménjükön léptettek oda a fekete páncélos lovaghoz, ekképpen éreztetve vele ágrólszakadt mivoltát. Az ifjú Berengár azonban ismét közbelépett.

- Megálljatok, hitványak! Előbb én! – kiáltotta, majd lándzsája tompa végét a két újonnan érkezett pajzsához ütötte. Gerd és Jaroslawetz csalódottan nézett össze, de már nem térhettek ki a kihívás elől. Végül a heroldok döntöttek a küzdelmek sorrendjéről. Raoulnak pihenést rendeltek el.

A felcserek megvizsgálták a sebeit, ez idő alatt pedig Berengár sorompóba állhatott új ellenfeleivel. Korántsem a jó szándék, inkább a fondorlat hajtotta a rőt hajú ifjút. Úgy gondolta, eddigi tornagyőzelmeit a titokzatos Raoul lovag legyőzésével koronázhatja meg, kinek harci képességeit a lelke mélyén csodálta. Berengár azzal is tisztában volt, egy érdemtelen győzelem rosszabb száz vereségnél, ezért akart esélyt adni az ismeretlen vitéznek, akihez nem méltó e két semmirekellő tányérnyaló. Majdnem hogy hamarabb végzett velük, mint amennyi idő a villámlás és a mennydörgés között eltelik. Gerd és Jaroslawetz úgy röpültek ki a nyeregből, mint száradt falevelek a forgószélben. Berengár elégedetten vonult végig az éljenző tömeg előtt. Neki is jutott a dicsőségből. Remélte, kellőképpen felcsigázta e szájtátikat, hogy az ő és a fekete lovag viadalát várják a torna fő eseményeként.

A nézőseregnek nem volt oka a türelmetlenségre, hiszen kisvártatva újból megjelent a színen a titokzatos vitéz, ezúttal kétkezes pallost markolva. Ellenfele, Stanislaw, szintén pallossal a kezében érkezett, s a fekete lovag után lépett be a fakordonokkal körülölelt körbe. Mindkettejüknek kevés mozgástér jutott, kizárva az alattomos taktikázás lehetőségét.

A heroldok jelére a tisztelegtek egymásnak kardjukkal, majd rögvest szikrázva vágódtak egymásnak a pengék. Pazar, kiegyenlített viadalt láthatott a nagyérdemű, az ünnepi karneválhoz méltót. Az utolsó pillanatig kétséges volt ki kerül ki győztesen eme csattogó acélforgatagból. Már-már úgy tűnt, Stanislawnak sikerül revansot vennie korábbi kudarcáért, azonban a háborúkban edződött Raoul – akárcsak Bohun esetében - megint leleményesen használva ki ellenfele lendületét, ravaszul vágott vissza, elmetszve páncélt, csontot, inat. Stanislaw szörnyű ordítással rogyott térdre, jobb könyökénél gejzírként lövellt a vér, karja a földre hullott. Mire a segítők üggyel-bajjal elállították a vérzést, már teljesen elveszítette eszméletét. Miután hordágyon elvitték a sebesültet, Raoul levetette sisakját, aztán intett megmaradt ellenfelének.

- Jer, ha van merszed! – kiáltotta hetykén. Vecelin kezében megremegett a harci fokos. Könnyű láncvértet viselt, rostély nélküli, lekerekített sisakkal. A másik kezében láncos buzogányt tartott. Ugyan kisebb termetű volt Raoulnál, viszont jól tudott küzdeni egyszerre két fegyverrel. Úgy gondolta, a mozgékonyságával kiegyenlíti az esélyeket. Tévedett. Ezen a napon Raoult nem lehetett megállítani.

 Mintha csak játszott volna Vecelinnel, szándékosan felkínálva védtelen fejét. Végül Vecelin is földre került, kétségbeesetten mutatva a megadás jelét. Raoul a földbe szúrta fegyverét, s mosolyogva, kitárt karokkal fordult az ovációtól hangzavarban úszó nézőtér felé. Ekkor Vecelin hirtelenjében megelevenedett mögötte, orvul ráemelve fokosát.

Ám gyáva tette végzetes balgaságnak bizonyult. A heroldok oldalán még a torna kezdetén íjászok sorakoztak föl, hogy azonnal megtoroljanak efféle súlyos szabálytalanságot. Vecelin torkát két nyílvessző ütötte át, mielőtt a dicstelenség sötét szakadéka végleg elnyelte őt.

A szégyenletes tettet látva Solomnus király, őrjöngő dühében összetörette Bohun és vazallusainak kardjait. A grófot pedig minden kíséretével egyetemben örökre száműzette Talacasból, fővesztés terhe mellett.

A főherold bejelentette, ami napra berekesztik a tornát, a bajnoki cím sorsa a következő reggelen dől el. Berengár és csatlósai csalódottan, morgolódva távoztak szálláshelyükre. A várva várt lakomára, ahol a szerencsésebbje a király asztalánál szolgálhatja fel a fejedelmi fogásokat, még egy estét várniuk kell. Az udvarmester és a főherold viszont egyáltalán nem bánta az uralkodó döntését, remélték, így ezen a napon már nem kerül sor több kínos jelenetre.       

A viadal másnapján komor, felhős reggelre ébredt Troyburg városa. Raoul elfogyasztotta a főtt tojásból és köleskásából álló könnyű reggelijét, majd kardját a jobbjába kapva nekiállt a sátra előtt gyakorlatozni. Könnyedén forgatta a súlyos fegyvert, a tagjai hamar átmelegedtek a párás, hűvös levegőn. Már jó félórája gyakorolt, mikor kürtszó jelezte a király küldöttének érkezését. Méhkasként elevenedett meg a bajvívók tábora, kíváncsiskodó fejek bukkantak ki a házak ablakából. Izgatott sustorgások hullámzottak végig a bámészkodókon. Már ilyen korán kezdődne a torna? Berengár és kísérete kapkodva-ügyetlenkedve próbálta vértezetét magára ölteni. A hírnök azonban az uralkodó parancsát hozta, miszerint a bajvívók tüstént jelenjenek meg a királyi palotában. Magyarázat nem hangzott el, így a lovagok az értetlenségtől feszülten eleget tettek Solomnus kérésének.

A palota tróntermében az uralkodó komor méltósággal fogadta az érkezőket. Raoulnak szembetűnt, hogy az udvaroncok sápadtsága, mintha a rémület szorongatná őket belülről. A terem közepén, a színes kockákból álló márványpadlón különös tárgyak hevertek: egy páratlanul míves, aranyozott bronzpajzs, egy fényesre csiszolt kristálygömb, s néhány, idegen írásjelekkel teli fóliáns. Az ősz Solomnus király halk, erőtlen hangon közölte a lovagokkal a baljós hírt, amely Talacas jövőjét is veszélyeztetheti. Az éjszaka ugyanis Isabelle hercegnő, az özvegy király egyetlen leánya eltűnt. Egy boszorkány bűbájának esett áldozatul, ezt bizonyítják a hercegnő szobájában talált tárgyak, ezen kívül egy kézzel írt üzenetet is hagytak hátra a királynak, melyben megjelölték a pontos helyet, ahová a hercegnőt vitték. Berengár és kísérete felháborodva reagált a titokzatos boszorkány szemtelenségére. Ám a király csendre intette őket, majd – immár a megszokott érces hangján – közölte döntését.

- Nemes vitézek! Raoul és Berengár! A tornán ti küzdöttetek a legderekabban, a bajnoki cím sorsa köztetek dőlt volna el! Ám a Fátum erői közbeavatkoztak! Halljátok hát szavam! Titeket bízlak meg vele, hogy visszahozzátok leányomat és egyben örökösömet! Amelyikőtök sikerrel jár, azt illeti meg jutalmul leányom keze! Raoul! Te vagy a rangidős, és már számtalanszor bizonyítottad vitézségedet a harcmezőn is! Ezért te viheted magaddal Armorlasnak, Minden Lovagok Elődjének mágikus pajzsát! Most pedig induljatok nyomban! Nincs vesztegetni való idő!

A király főkamarása ellátta az útnak indulókat étellel-itallal, majd egy strázsamester és tíz poroszló kíséretében útjára bocsátotta őket. A csapat északnyugat felé vonult, a boszorkány rejtekhelyének irányába. Öt napig tartó, fárasztó lovaglás után elérkeztek a királynak írt levélben megjelölt hegyhez, melynek tetején fekete szarvként meredezett a boszorkány sziklavára. A strázsamester Raoulhoz fordult:

- Felséges urunknak az a kívánsága, hogy te próbálkozz elsőnek! Így a striga nem tud egyszerre mindannyiótokat csapdába ejteni! Mivel nálad lesz Armorlas pajzsa, a herceg úr segítségül viheti a csatlósait, így egyenlők az esélyek! Három nap előnyt kapsz lovag úr!

- Csak kettőt! – vágta rá kurtán, gondolkodás nélkül Raoul. – Két nap is bőven elegendő lesz! Egy nap, míg fölérek, s még egy nap, míg visszatérek a hercegnővel! Ha nem így történik… tedd a dolgodat, herceg!

- Úgy lészen! – bólintott Berengár. Az ifjú hercegben eleinte forrt a düh, amiért úgy tűnt, ezt a jöttment lovagot többre becsülik, mint akiben királyi vér csörgedezik, de végül úgy találta, az esélyek inkább neki kedveznek. Ha minden jól megy, Raoul és a boszorkány ártalmatlanná teszik egymást, ez esetben a hercegnő és a királyi trón valósággal az ölébe pottyan. Egyet viszont sajnált: nagy valószínűséggel már nem mérheti össze az erejét Raoullal. Berengár és a többi fegyveres letáborozott a hegy lábánál, onnan követték tekintetükkel a távolodó fekete lovagot. 

(...)