Rendhagyó alvilági történet következik, jó szórakozást hozzá!:)
Jamaikai nyalóka
írták:
Maggoth és Cyrus Livingstone
Emmanuel „Manny” Castelluccio zúgó
fejjel nézett körül a sikátorban. Akárhogy erőltette az agyát, kevés dologra
emlékezett. Nehézkesen feltápászkodott a macskakövekről, és megszívta a fogát.
Fogalma sem volt róla, hová keveredett, de amikor a távolból szórványos
fegyverropogást és szirénázást hallott, elmosolyodott.
Önkéntelenül gyérülő, ősz hajába túrt,
aztán pislogva körülnézett az előtte elterülő mellékutcában. Jobbjával a nadrágszíja
felett kidudorodó tekintélyes pocakot simogatta, vonásai tanácstalanságot
tükröztek. Próbált rájönni, hol van. Úgy saccolta, valahol a Machiavelli tér
környékén, Giorgo bárjának a közelében lehet.
– Állj, rendőrség!
Manny kővé dermedt. Sosem hitte volna,
hogy akad zsernyák, aki meg meri kockáztatni, hogy így rádörrenjen. A környéken
mindenki tudta róla, hogy a Keleti Parton ő a Főnökök főnöke, a Capo di tutti
capi, akinek egyetlen szavára fejek hullanak. Az igazsághoz tartozik, hogy nemcsak
a tónustól gyökerezett földbe a lába; a felszólítás szexi szoprán hangon érkezett.
Miféle
agyalágyult spinék próbálnak a saját területem igazoltatni?
Nem rágódhatott tovább a kérdésen, mert
két rendőrnő fogta közre. Sajátos Stan és Pan párosra emlékeztettek; az egyik
anorexiás szőke tyúknak tűnt, a másik fejlődésben visszamaradt afroamerikai
mutánsnak, aki megrekedt a törzsfejlődésben Chewbacca és Whoopi Goldberg között.
– Hol kódorogsz, szépfiú? – A fekete tünemény orrlyukában buja szőrszálak
hajladoztak. – Anyuci hosszú pórázra eresztett?
Manny füle töve a bosszúságtól
bizseregni kezdett.
– Nézze nagysád, értem én a tréfát, de
jobb lenne, ha hátraarcot csinálnának, és visszasétálnának a főnökükhöz, hogy
megtudakolják tőle, ki az a Don Castelluccio, mielőtt a Rekedt Carlo suttogná a
fülükbe…
Szívesen nyújtott volna bővebb
betekintést is kedvenc orgyilkosa szokásaiba, ám a fekete amazon a gumibotjával
térdhajlaton vágta. Manny a macskakövekre rogyott, a tömzsi rendőrnő pedig
szakszerű hátsó karfeszítésben részesítette.
– No, nézd csak, micsoda nagymenő! –
gúnyolódott. – A híres Castelluccio fiú!
– Donna Carmela ütődött fiacskája? – A
szőke hetéra úgy csinált, mint akihez csak most jutott el az információ, és
megjátszott örömmel összecsapta a kezét. – Milyen csodás, hogy mi találtunk rá
elsőnek!
Szűz
Máriám!
– hüledezett Manny. – Ezek
holtbiztos, szétkokózták az agyukat!
A fekete ágyúgolyó megkocogtatta a homlokát a gumibotjával, mintha a
gondolataiban olvasott volna.
– Idefigyelj, kisöreg, mondd meg a
Keresztanyának, ha nem rúgjuk szét a seggedet, két sarokkal odébb az Őrült
Rosalinda karjába sétálsz! Annak egy ilyen fiúka meg se kottyan!
– Jaja – bólogatott a szőke partvisnyél.
– Biztosan menstruál, olyankor totál flúgos! Nyugodtan elmondhatod a maminak,
hogy a Kontraszt-ikrek megmentették a golyóidat!
– Izé… – hebegte Manny, aki nem is
emlékezett rá, mikor nevezték utoljára fiúkának.
– Ne légy hálátlan! – A Kontraszt-ikrek
sötétebbik fele megfenyegette a mutatóujjával. – Az a raszta ringyó három
sarokra innét felrobbantotta a Hentes Gizi púderraktárát. Ezt se felejtsd el megemlíteni
a Donnának, hogyha találkozol vele, most pedig söprés!
A két rendőrnő vihogva elsuhant az
éjszakában.
Manny a halántékát masszírozva, hosszasan
bámult utánuk. Próbálta összerakni a képet, de az istennek sem sikerült. Egyedül
a térdhajlatában lüktető fájdalom tanúsította, hogy nem álmodta a történteket.
Monoton
dobszó hallatszik, a rasztahajú papaloa különös, ősi motívumokat rajzol a keskeny
aranytálkán felhalmozott fehér porba, aztán előhúz a köpenye mélyéről egy nejlonba
burkolt, teljesen átlagosnak tűnő nyalókát, és Manny felé nyújtja. Az új termék
tarolni fog az utcán; kokainnal van felütve. Manny kibontja a burkolatából a
piros golyóbist, és ízlelgetni kezdi.
–
Hm… – mondja elégedetten – finom…
Manny a távolban villogó neonreklámok
felé bicegett, reménykedve, hogy legalább Giorgo bárját a helyén találja, a
Marcellina névre keresztelt téren azonban kínos meglepetés várta. A keresett
mulató a szokott helyén állt, és a környék is egy hagyományos olasz negyed
képét sugallta, ám a helyiség homlokzatán a következő felirat díszelgett:
GEORGINA’S BAR
Már a Marcellina tér is adott némi okot
az aggodalomra, ám a szórakozóhely nevének átalakulása gyökeres változásokat
sejtetett.
Talán
az a rohadt jamaikai megbuherálta a nyalókát, és kómában fekszem valamelyik
drogambulancián.
Manny tétován a szórakozóhely bejárata
felé bicegett, amikor a kapualj mélyéről ismerős hang csendült fel:
– Ne tovább, husikám! Ez exkluzív hely!
Az elé toppanó olajbarna bőrű, fehér inges,
fekete zsakettes szépség egy 9 mm-es Beretta vaskolbászt szegezett az orrának. Manny-nek görcsbe rándult a
gyomra a felismeréstől.
– Fiona… – nyögte döbbenten.
– Úristen, Manny, te vagy az!? –
kiáltotta a szeplős kislány a szomszédból, Fiona Melfi, akit úgy tűnt, az idők
során csábító nővé érett.
– Ki bántott?
Azonnal észrevette a járásán, hogy valami
nem stimmel.
– Ne is mondj semmit, szólok a Donnának,
hogy valaki megruházott! Kövess!
A mediterrán szépség választ sem várva
megfordult, és a bár elfüggönyözött előterébe vezette.
– Hé, öcskös! – szólt oda az egyik ott
lebzselő, lenge öltözékű felszolgálófiúnak, miközben Mannyt egy fotelba lökte.
– Hozz egy dupla bourbont, Mr. Castellucciónak, de szaporán!
Amíg a srác tette a dolgát, Fiona eltűnt
a bár belsejében. Manny egy hajtásra kiitta az italt, és azon tűnődött, mi
jöhet még.
Meg
kell keresnem azt a nyomorult jamaikait!
– A Donna vár, gyere! – Fiona a
függönyön túli területre invitálta.
A bár első pillantásra a szokott képet
mutatta, attól a bizarr ténytől eltekintve, hogy a biliárdasztaloknál öltönyös-nyakkendős,
rágógumizó nőszemélyek lökdösték a golyókat, míg a színpadon hiányos öltözékű
fiatalember adott elő dalbetéteket. Fellépő ruháját egyetlen alulméretezett
fügefalevél képezte, ami Mannyt mélyen megbotránkoztatta. Miközben a látványon
bambult, nekihátrált egy asztalnak, amelynél egy szőke hárpia márkás
sminkkészleteket válogatott. Manny csak a csörömpölésre fordult meg, ahogy a
kozmetikumok zajosan a padlóra hullottak.
– Mi a francot csinálsz, seggfej?! –
ordította a nő fúriaként, és egy 44-es Magnumot nyomott a hasának, miközben az
egyik törött tégelyre mutatott. – Ez az áru megért vagy két lepedőt, te
balfácán!
– Feltételezem, fiacskám, nyomós okod van erre a felfordulásra! – szólalt meg
egy ingerült hang Manny háta mögött.
A gengszter megperdült, és az előtte
magasodó, diszkréten őszülő szicíliai matrónára meredt.
Mamma
mia! Anya?
– Nos?! – Donna Carmela türelmetlennek
látszott.
– Hát, én… izé… találkoztam a Felemás-ikrekkel…
– hebegte Manny. – Ööö… ők mondták, hogy az Őrült Rosalinda púderraktárt
robbantott a negyedben…
Durr!
A remekbeszabott pofontól Manny csengő
füllel megtántorodott.
– Hányszor mondjam, hogy ne üsd az orrod
az üzletbe! Tudom, hogy nehezen
viseled az apád halálát, csakhogy veszélyes időket élünk. A sminktilalom sokat hoz
a konyhára, de jó lenne, ha végre az eszedbe vésnéd, hogy a pénzkereset csakis a
nők dolga!
Manny eltátotta a száját.
– Vigyétek haza ezt a semmirekellőt! –
mennydörögte a Donna, aztán hátat fordított, és többé egy pillantásra se
méltatta.
Manny azon vette észre magát, hogy
marcona spinéket követ, akik a bár hátsó kijáratánál egy csillogó-villogó
’54-es Chevroletbe tuszkolják. A négytagú csapatot Fiona vezette, aki
klasszikus Thomson gitárt
szorongatva, szorosan Manny mellé telepedett. A férfinak jól esett a testéhez
préselődő domborulatok érintése, mégis kissé feszengett.
Útközben mindenki hallgatott, mint a
sült hal. A sofőr elkerülte a forgalmas helyeket, sötét mellékutcák és lepukkant
gyártelepek mellett száguldott célja felé, mígnem az egyik kanyaron túl
teherautókból álló hevenyészett torlasszal találta szemben magát. A vezető
vadul a fékre taposott, aztán sebesen hátramenetbe kapcsolt, amitől Manny beverte
a fejét az előtte lévő ülésbe.
– Vigyázz, gránát! – kiáltotta Fiona.
Vakító fény villant, aztán fülsiketítő
robbanás hallatszott. A Chevy pörögve az egyik bérház falának csapódott. A
szélvédő szilánkjai az elöl ülőkre záporoztak. Manny vállába fájdalom hasított,
és úgy érezte, beszakadt a dobhártyája. Kilökte a bal oldali ajtón a sérült
Fionát, aztán lebukott a barikád irányából érkező sorozatok elől. Lövedékek szántották a motorháztető roncsait, és az
utasteret is golyózápor szaggatta. Fiona a macskaköveken nyöszörgött, társai az
üléseken hevertek. A Chevyben lőporfüst és vérszag terjengett. Manny felkapta
testőre elejtett Thomsonját, aztán az úttestre huppant és megeresztett néhány
sorozatot. A torkolattűz fényében befont hajú gengszternőket vélt látni, akik felborogatott tekebábokként
dőltek jobbra-balra.
Vaffanculo,
mi a nyavalyát adott be nekem az a holdkóros jamaikai köcsög? – dühöngött
Manny.
Célba
vette az egyik teherautó benzintankját, aztán megrántotta a ravaszt. A dobtáras
felugatott, és a vontató narancsvörös tűzgömbbé változott. A detonáció
mennydörgésébe üvegcsörömpölés és fájdalmas sikolyok vegyültek. Az első
robbanást láncreakciószerűen több másik követte. Amikor Manny szédelegve
feltápászkodott, megállapította, hogy a torlasz maradványai katasztrófa
sújtotta területre emlékeztetnek.
– Manny… segíts… – hörögte a lába
irányából Fiona.
Győzelmi mámora nyomban elillant, amikor
a vért köhögő szépségre pillantott, aki görcsös rándulással megmerevedett…
Hozzáhajolt, hogy lefogja a szemét, de
mielőtt megtehette volna, fegyvercső nyomódott a tarkójának.
– Dobd el a gitárt, aztán fordulj meg, nagyfiú! – parancsolta egy mély hang. –
De lassan ám!
Manny követte az utasításokat, és
kitágult szemmel a fegyvert tartó férfira meredt.
A stukkert egy másik Manny Castelluccio
szorongatta.
Megölöm
azt a raszta gyökeret! – Manny úgy érezte, több a soknál, hogy a
rászegezett fegyver túlsó végén önmagával kell farkasszemet néznie.
– Figyelj ide – mondta rekedten a
másolatának –, nem tudom, mi ez az egész. Úgy emlékszem, kipróbáltam egy
kokainnal felütött nyalókát, amit egy jamaikaitól kaptam… aztán itt találtam
magam, ahol Donnák uralkodnak, és szájfénnyel üzletelnek…
A másik Manny elmosolyodott, és hanyagul
egy slusszkulcsot hajított felé.
– A sarok előtt parkolok – közölte
látványosan megfeszítve a bicepszét. – Te vezetsz, én irányítok! Jobb, ha nem
okoskodsz, mert jégre teszlek!
Manny felsóhajtott. A sarok előtt fekete
Ford várakozott. A volán mögé ült, aztán elfordította a műszerfalban a kulcsot.
– Hová megyünk? – Fürkésző tekintetét
borostás tükörképe acélos arcélére szegezte, miközben gázt adott.
A fickó ráhunyorgott.
– Láttalak a bárnál – közölte, ujjai
nyitott ingéből kilátszó, sűrű mellszőrzetébe túrtak. – Senki sem vette le,
hogy te valaki más vagy.
– Ez nagyszerű – mondta csekély lelkesedéssel
Manny. – De nem árultad el, merre tartunk.
A környék még lepukkantabbá vált, a
falakat grafittik és tűzpárbajok himlőhelyei csúfították. Az utcákon
megszaporodtak a nagydarab, befont hajú fekete nők, akik sötét pillantásokkal
méregették a Fordot. A hely leginkább egy emancipált Harlemhez hasonlított.
– Nemsokára megtudod – bólogatott Manny
Kettő. – Annál a csehónál kanyarodj balra, és állj a járda mellé!
Manny pontosan azt csinálta, amire a hasonmása
utasította, aztán kikászálódott a kocsiból. Tükörképe egy néhány lépésre
komoruló pincelejáróra mutatott.
– Oda megyünk.
A boltíves bejárat odvas szájként
ásított, a lefelé vezető rozoga lépcsőfokok skorbutos heroinista fogsoraként
düledeztek. A vetemedett, fekete faajtót okkult szimbólumok borították. Amikor Manny
benyitott rajta, erős tömjénillat csapta meg az orrát, és egy vörös folyosón
találta magát, amelyet sárgás színű fénygömbök világítottak meg.
– Csak előre, tesó! – biztatta a
hasonmása.
Manny besétált a folyosó végén lévő ajtón,
és egy éjfekete helyiségben találta magát. Csak a plafonon elhelyezett csillagok
adtak némi világosságot. A szoba végtelennek tűnő belső terében hófehérre
mázolt arcú néger öregasszony ült, olyan mozdulatlanul, mintha borostyánba zárt
molylepke volna. A puszta látványa is nyomasztóan hatott, mert olyan hatást
keltett, mintha az Univerzum közepén ücsörögne, de akadt más is a helyiségben,
ami Mannyt szorongásra késztette.
A banya karosszéke mellett a
legfenyegetőbb fekete nő magasodott, akit valaha látott.
Rettentően vékonynak tűnt, mint egy
imádkozó sáska, ónixként csillogó tekintete kegyetlenséget sugárzott. Arcát
sebhelyek szántották, a fejbőrén tekergő hajfonatok hidrához tették
hasonlatossá. Járomcsontján megfeszült a bőr, amikor aranyfogait megvillantva Manny-re
mosolygott.
– Idehoztam ezt a majmot! – jegyezte meg
a másik Manny, aki meghúzta magát az ajtó közelében.
A hangjában rezdülő szemrehányás
felkeltette a világmindenség centrumában üldögélő matróna figyelmét.
– Nem Rozalinda a bűnös – simította
végig a mellette álló nő térdét. – Hentes Gizi ellenállóbbnak bizonyult a kelleténél,
de nem lett volna semmi gond, ha ezek
itt nem tartják fel az emberünket.
Manny csak akkor vette észre a karosszék
előtti mattfekete asztalkát, és azon a levágott fejeket, amikor az öregasszony
a bútorra mutatott. A lehangoló maradványok alig egy órája még a Kontraszt-ikrek
szerves részét képezték.
– Kérem, én ezt nem értem… – hebegte
rémülten.
– Kussolj, vagy kivágom a nyelved!
Amikor Rosalinda rádörrent, Manny nagyot
nyelt, és elhallgatott.
– Sietnünk kell – közölte az öregasszony
–, az együttállás hamarosan véget ér!
Manny Kettő vastag paksamétát húzott elő
a zakója alól, és a vénséghez sétált vele.
– A többi smink lerakat címe.
Júdás! – gondolta
megvetően Manny.
A fekete orákulum összedörzsölte a
tenyerét.
– Vár rád egy új világ – kacsintott a
hasonmásra. – Ott minden teljesen más, a nők csupán másodhegedűsök. Biztosan
élvezni fogod!
Manny kezdte sejteni, hogy ezek itt a
palimadár szerepét osztották rá: a szoba sarkában ülő mamaloa azért ragadta ki a világából, hogy az alteregóját küldje
vissza helyette. Itt már nem a miértek vagy a hogyanok voltak a lényegesek,
hanem az, hogy mennyire lesz ez a számára kellemetlen.
Az ájtatos manóra emlékeztető Rosalinda
parancsára egymásnak háttal álltak, és az orgyilkosnő bekötötte Manny szemét.
– Csak egy apró szúrást kapsz – súgta
oda a másik Manny-nek. – Minden előny nálad lesz, könnyen győzni fogsz.
Manny hirtelen penge hűvösét érezte a
torkán. Szeretett volna tiltakozni, de gyanította, hogy felesleges lenne.
Süvítő zaj hallatszott, aztán forróságot érzett, és a torkából ömleni kezdett a
vér. Tudatába fehér fény robbant, ami folyosóvá változott. Az alagút túlsó
végén, ismerős arcok vibráltak, pontosan úgy, mintha valamelyik ősrégi
szappanopera főcímbetétét bámulná. Legvégül a tekintete egy utcatáblára
irányult, amelyen a „Machiavelli tér” felirat pompázott.
Manny szédelegve a folyosó felé
igyekezett, de az alteregó oldalról nekirontott. A hasonmás nyakán vonagló apró
seb csupán szúnyogcsípésnek tűnt az ő torkán tátongó vágáshoz képest. Manny
zihálva ellenfelének feszült, mert tudta, hogy amikor az egyikük a fénybe lép,
az alagút bezárul.
Érezte, hogy már az utolsókat rúgja, az
öltönyét vér áztatta. Egyetlen tény billentette felé a mérleget: keményebb
világban nőtt fel, mint a riválisa, ahol korán megtanulta, hogy a győzelemért
az utolsó leheletéig kell küzdenie. Manny-ben feltámadt a makacsság,
összeszedte minden lelkierejét, aztán félrelökte a hasonmását, és az előtte
lüktető fényalagúton keresztül az otthona felé száguldott…
Manny a macskaköveken tért magához. A saját
mocskában fetrengett, és bűzlött, mint egy rothadó hulla, amit egy
savanyúsággal teli dézsában felejtettek. Az ábrándjai és a drogmámor keltette
képek nehéz ködként az elméjére ültek, de lassacskán kezdtek felszakadozni. Keserű,
varjúkárogásra hasonlító hangon felnevetett, aztán nyögve ülőhelyzetbe tornázta
magát és megkereste a zsebtükrét a kézitáskájában. Amikor az ovális üveglapra
nézett, összeborzadt; a szemfestéke elkenődött, mintha valaki bemázolt volna egyet
a szeme alá, az elmaszatolódott alapozó rétegein borostaszigetek ütöttek át.
Harákolt egyet, aztán sárga, nyálkás dolgot köpött a macskakövekre; a tükörben pontosan
úgy festett, mint a leglepusztultabb transzvesztiták, akik bárkit lecidáznak
néhány dolcsiért.
Manny a combja mellett csillogó, üres
fecskendőre nézett. Az anyag olyan messze állhatott a laboratóriumi tisztaságtól,
mint kurva az üdvösségtől; igazán várhatott volna hazáig, amíg belövi magának. A
raszta díler azonban annyit áradozott róla, hogy nem bírta ki addig, egyszerűen
muszáj volt megkóstolnia. A vége persze az lett, hogy az egészet a vénájába
pumpálta, és összerogyott a sikátorban, mint egy utolsó csöves.
Valaha ő is tisztes famíliából
származott, ám a hajlamai végképp eltávolították a tradicionális szicíliai
családmodelltől. Amikor kiderült, hogy ellenállhatatlan vágyat érez a női ruhák
viselésére, a Papa – akivel állandóan régi, fekete-fehér gengszterfilmeket
nézett a televízióban – képtelen volt a helyzettel megbirkózni. Amint a fülébe
jutott, hogy a fia éjszakánként Giorgo lokáljában nőimitátorként táncol,
elvitte a szíve, amit az anyja sohasem tudott megbocsájtani. A késpenge vékony
szájú középkorú asszony kitagadta az otthonából, és a Castelluccio klán ajtaja
örökre bezárult mögötte.
A narkó, amit himlőhelyes képű jamaikaitól
vásárolt, mindezt átírta, miközben az apjával nézett celluloidálmokat is
felelevenítette. Csak épp a drogvízióban minden kicsit másként alakult; az
utcákon a szesztilalom helyett sminktilalom uralkodott, és az üzletet nők vezették.
Látomásában felbukkantak élete
számkivetettjei: Lanny, a sovány, fekete fickó, aki a színpadon Őrült Rosalindaként
szerepelt meg Luca, a szomszédfiú, aki az együttléteikkor kislánynak sminkelte
magát, és kikövetelte, hogy Fionának szólítsa.
Egy pillanatra a Főnökök Főnökének
érezhette magát a furcsa díszletekkel teli álomvilágban, ahol végül önnön
férfiasabb énjével kellett megküzdenie, hogy ismét a pokolba kerüljön. Manny a
fejét rázta. Maga sem értette, miért hadakozott ellene; visszatekintve az a
hely az alagút másik végén sokkal vonzóbbnak tűnt a valóságnál. Lemondóan
vállat vont, aztán nehézkesen talpra kecmergett, és kopogó tűsarokkal a sikátor
kijárata felé botladozott.
Csak akkor vette észre, hogy van valami a
miniruhája zsebében, amikor a mellékutcából a fényes sugárútra fordult. Először
óvatosan kitapogatta, majd elővette, és a szeméhez emelte. Az ujjai közt
szorongatott, teljesen átlagosnak tűnő nyalóka úgy ragyogott az ívlámpák
fényében, mintha a mennyországba szóló belépőjegye lenne…