Mészárlás a Carlson Rivernél (részlet)

Cyrus Livingstone: Mészárlás a Carlson Rivernél

Azon a végzetes nyári reggelen a Pokol tüze csapott le ránk a mennyből. A jószágok pánikszerűen tülekedtek a carlson riveri itatóhoz. Négy tucat marhát tereltünk a Carver-farmra, Greenfieldtől háromnapi járóföldre, északra. Nem számítottunk ilyen forróságra, pedig ez már a második aszályos év volt itt, Greenyard államban.

Kis csapatunkat az öreg Dick Stevens vezette, velünk tartott a fekete bőrű Jack Magombe, a fél-elf Rodney, akivel már több ízben dolgoztam együtt, és a szintén veterán Patrick Frazer.

A csorda szügyig gázolt a kobaltkék folyóba, közben mohón kortyolták az éltető nedűt. A kalapomat a vízbe merítettem, hogy lehűtsem vele izzó homlokomat. Kigyönyörködtem magam a pompás állatok látványában. Mr. Carver vegyesen rendelt az inas hosszúszarvúakból, és a termetesebb, Warwick-féle „pirostarkákból”.

– Hé, Charlie! – szólt hozzám Dick Stevens. – Menj előre, és mondd meg Carveréknak, hogy megérkeztünk!

– Oké, főnök!

Rögvest nyeregbe pattantam. Egy lankás résznél szándékoztam kivágtatni a folyóvölgyből, hogy azután két mérföldön át északnak tartsak, ahol széles, kopár homokdombok emelkednek. Mögöttük terül el a mélyebb fekvésű Henderson-síkság, amely esős évszakban smaragdon zöldellő legelőivel ad otthont a Carver-farmnak.

Jókedvvel indultam útnak. Huszonegy éves korom óta, vagyis már fél évtizede hajcsárkodtam, és mivel a marhahús iránti kereslet nőttön-nőtt, a járandóságomból bőven futotta szerény igényeim kielégítésére.

Három évvel korábban kisebb vagyonra tettem szert, amikor Folsom Cityben – vérfagyasztó körülmények között – kivontam egy orgazdát a forgalomból, a bandájával együtt. Az értük kapott jutalmat a szüleimnek adtam, így apám megjavíthatta a házunkat, a nővérem is férjhez mehetett végre. E kellemetlen kaland ellenére sem cseréltem volna semmi másra a cowboy-életet.

Éppen hogy kiértem a folyóvölgyből, amikor lövés dördült. A golyó füttyét még hallottam, röviddel ezután újabb dörrenés következett, és a fájdalom. A nyeregből kibuktam, összekeveredett előttem a föld és az ég, majd jött a sötétség…

*          *          *

Émelyegve tértem magamhoz. Sokáig zavaros volt minden a tekintetem előtt. Hirtelenjében azt sem tudtam eldönteni, milyen napszak van. A halántékomról csordogáló, ragacsos vér eszembe juttatta a korábbi támadást. Szentséges ég, a fiúk a folyónál! Vajon ők megúszták?

Hörögve próbáltam felkecmeregni, de erőtlenül visszazuhantam. Tompa, dobogó hangok ütötték meg a fülemet, eleinte hallucinációknak véltem őket. Ismét megpróbáltam mozdulni valamerre, ám ekkor ólomsúlyként zúdult rám a rettegés. A sűrű por-és kavicsréteg alól a halálos mérgéről hírhedt fehér skorpió mászott elő! A kis szörnyeteg éppen engem készült megrohamozni, amikor egy lövés szabályosan kettészelte.

– Én sem csípem őket! – nevetett fel egy idegen hang.

 Felpillantottam. Az ismeretlen lovas széles, barna kalapot viselt, akárcsak én, a bőrzekéje alatt pedig kék vászoninget. Az arcát kendővel védte a por ellen. Pontosabban a kendő más célt is szolgált, erről a felém szegezett revolverből jöttem rá, persze csak utólagosan.

– Üdv, kölyök! – szólított meg az ismeretlen cowboy. – Begyűjtöttünk néhány elkóborolt jószágot! Ugye nincs kifogásod ellene?

Hunyorogva néztem körül. Patadobogást és marhabőgést hallottam, és csak bámultam, amint az idegen társai összeterelik a csordánk maradékát. Próbáltam megszólalni, de a nyelvem nem engedelmeskedett. Száraz volt, mint a lehullott falevél.

– Na, mi van, nem tudsz beszélni? – kérdezte a kék inges lovas. Akkor néztem meg jobban. A fejfedője alól szőke fürtök kandikáltak ki, a szeme is kéknek tűnt. Újból émelygés, és erős szédülés tört rám, így visszahuppantam a porba.

– Ennek is annyi!

A hang nagyon-nagyon távolinak tűnt.
(...)


A teljes novella a Lidércfény AKF áprilisi számában olvasható:

http://www.szentesinfo.hu/lidercfeny/papirlf/lidercfeny_akf_201404.pdf

Alkalom szüli a fejvadászt

Alkalom szüli a fejvadászt

Írta: Cyrus Livingstone

– Hogyan tovább, Charlie? Te még maradsz? – kérdezte tőlem Rodney, a fél-elf cowboy Gladstone City egyik külvárosi lebuja előtt. Az előző nap mintegy ötezer marhát tereltünk be a McFarlen-ranchre, a fejem még zúgott egy kicsit a hosszúszarvú jószágok éktelen bőgésétől. Otthonunktól, Greenfield megyétől hajtottuk a csordát majd’ kétezer mérföldön keresztül, át a hófödte Gemmell-hágón, a nyugati partvidék egyik iparvárosába.

– Én még szétnéznék egy kicsit – feleltem.

­– Rendben! Greenfieldben találkozunk! – Rodney búcsút intett és elvágtatott.

A munka végeztével rendszerint szétszéledt a csapat. Úgy döntöttem, egy éjszakát még kibírok a szúette vendégházban, hogy legyen elég időm lődörögni Gladstone Cityben, elvégre világot látni jöttem ide, nyugatra.

Zsebre dugott kézzel, ráérősen baktattam a belvárosi negyed felé. A palánkokból összetákolt bodegákat lassan felváltották a meszelt falu házak, de egy-két márványépületet is megcsodálhattam. A Fő utcát macskakövekkel rakták le, amelyeket goblin közmunkások tisztogattak.

A járókelők között feltűnt egy-két fekete, illetve sárga bőrű egyén, az „új hódítók” népéből. Nem értettem a velük szembeni előítéletet, hiszen mi, „Alapítók véréből származók” is az elűzött elf őslakosok földjeire és a kiirtott trollok sírjaira emeltük városainkat.

Merengésemből egy közeli ház ajtajának csapódása, majd egy ismerős arc felbukkanása zökkentett ki.

– Helló, Casey! – szólítottam meg a fekete kabátos, cilinderes, szőke fiatalembert. Ő zavartan rám nézett, de egy pillanatra rá megismert.

– Nem lehet igaz! Mi szél hozott erre, Charlie? – Casey Tyler kezet szorított velem, majd átölelt. Greenfieldben együtt koptattuk az iskolapadot, talán nem is olyan régen.

– Gazdagítottuk a várost néhány tucat hosszúszarvúval! Ez a palota a tiéd? – kérdeztem a patinás épültre pillantva.

– Ó, dehogy! – szabadkozott Casey. – Richmondéké! Én csak… szobát bérelek náluk! Kerülj beljebb!

Casey beinvitált a tágas hallba, ahol a tapétával fedett falon a családi képtár díszelgett. Középütt a ház fejének, Archibald Winston Richmondnak a portréjával. A barátom innen egy elegáns szalonba vezetett, és intett, hogy foglaljam el a kártyaasztal körüli kárpitozott székek egyikét.

– Na, és hogy tetszik a városunk? – kérdezte Casey, miközben a bárszekrényhez lépett, majd whiskeyt töltött nekem.

Elmondtam a benyomásaimat, Casey pedig lelkesen beszélt az itteni befektetési lehetőségekről. Talán egy fertályórája poharazhattunk, amikor kintről kocsizörgés hallatszott. Casey a faliórára pillantott.

–  A háziak lesznek! Pontosak, mint a halál! Maradj csak, majd én üdvözlöm őket!

Tyler magamra hagyott. Szórakozottan döntögettem az italt, kisvártatva egy nagydarab, kövér, őszes pofaszakállú férfi állt előttem, népes családjával körbevéve. Felkászálódtam a helyemről.

– Jó napot, Mr. Richmond, az én nevem Charles Hawkins…

– Mit keres maga az én házamban? – ordította a tulaj, hogy még a poharak is összekoccantak az asztalon.

– Már elnézést, de az albérlője engedett be…

– Nincs nekem semmiféle albérlőm! – közölte Mr. Richmond ellentmondást nem tűrőn. – Szóljatok gyorsan a seriffnek!

Ezt már a lányainak mondta. A három közül a legkisebb, egy ijedt tekintetű, szöszke fruska már rohant is kifelé.

– Talán nem kéne… – próbáltam menteni a helyzetet. – Nézzék, nagyon sajnálom… de itt valami félreértés…

– Maradjon csendben! – dörrent rám Richmond. A feleségéhez és a fiához fordult:

– Claire! Albert! Nézzétek meg, nem tűntek-e el az ékszerek!

A fejemben megkondult a vészharang, még a saját hangomat is alig hallottam tőle.

– Hohó! Várjunk csak! Azt hiszem mindannyian csúnyán fel lettünk ültetve!

– A seriffnek magyarázkodjon!

– Nem igaz, hogy nem látták azt az alakot kiosonni! – méltatlankodtam.

– Nem láttunk senkit! Maga egyszerűen betört a házamba! – Richmond tovább kötötte az ebet a karóhoz. Röviddel ezután asszonyi sikoly jelezte, hogy a hőn imádott családi ereklyéknek bizony lábuk kelt. Idegesen szívtam a fogamat. Jó nagy pácba kerültem!

– Maga tolvaj! Bandita! – Richmond pisztolyként szegezte rám a mutatóujját.

– Akkor motozzon meg öregem! – a revolveremet az asztalra tettem, és széttártam a szarvasbőr zekémet. Richmond nem mozdult. Nem akarta elvenni a seriff kenyerét.

Néhány perc múlva megérkezett a hatósági közeg, a csuklómon pedig bilincs csattant. Jóformán fel sem ocsúdtam, már a fogdában izzasztottak a kihallgatók.

– Pechje van, fiam! Látták mindkettőjüket beszélgetni és bemenni a Richmond-villába! – közölte velem Wilbour seriff. – Elemelték az ékszert, majd egy kicsit ünnepelgettek, igaz-e? A haverja persze olajra lépett a szajréval, magát meg benne hagyta a lekvárban nyakig! Így volt?!

– Nem seriff, téved…

– Kinek akarták elpasszolni a cuccot?! – ordította Wilbour, az asztalra csapva.

Fáradt voltam és éhes. Elszállt a maradék harci kedvem, ahhoz pedig végképp nem fűlött a fogam, hogy egy idegbeteg seriff bokszzsáknak használjon.

– Én csak egy egyszerű cowboy vagyok, Greenfiledből… – hebegtem. – Ötezer vágómarhát hoztunk McFarlenéknek… ők majd igazolnak…

– A fiú igazat mond, a papírjai szerint – szólalt meg a seriffhelyettes. – Valóban van itt egy átvételi elismervény a járandóságáról, Mr. McFarlen aláírásával!

Gyorsan elhadartam, amit tudtam Casey Tylerről, azt is, hogyan csalt be engem a Richmond-házba. 

A seriff elgondolkodva pödörgette a bajuszát.

– Egyelőre a kaptárba vele! – rendelkezett végül. – Majd a békebíró eldönti, mi legyen!

Penészes falú cellába löktek, fekhelyül egy rothadó szalmazsák szolgált. Nagy sokára nyomott el az álom, és a hajnali ébresztés miatt úgy éreztem, mintha csak néhány perc pihenőt kaptam volna.

– Ébresztő! – csörömpölt a kulcsával a fegyőr. – Jelenése van a művész úrnak!

Gondolatban áldottam az ipsét a vicces kedvéért. Kerülne csak egyszer a rács túloldalára!

A békebíróhoz rángattak el. Két napon keresztül hol atyáskodva, hol fenyegetésekkel győzködtek, hogy jobb, ha bevallok „mindent”. Én azonban makacsul kitartottam az igazam mellett.

A harmadik nap reggelén ismét a vicces kedvű foglár ébresztett.

– Mi az? Takarítják a szállodát?

– Dehogy! Uraságodnak lejárt a bérleménye! Egy ötvenes lesz!

– Hogy mi? – értetlenkedtem.

– Mit vár még ennyiért? Félpanziós ellátást? Na, töltse ki szaporán a papírokat, tegye a lóvét az asztalra, aztán fogja a hóbelevancát és mars kifelé! Így is alig van hely a részeg goblinoknak!

Nem tudtam mást tenni, leszurkoltam a rúnákkal ékesített kékhasút – majdnem a harmadát a járandóságomnak –, aláírtam a papírt, miszerint hiánytalanul visszakaptam a holmimat, és máris a fogdán kívül voltam.

Visszamentem a szálláshelyemre a lovamért, közben erősen törtem a fejem, mitévő legyek. Casey már biztosan nyúlcipőt húzott, és azt sem tudom, merre keressem. Hazakulloghatok szégyenszemre Greenfieldbe, és megpróbálhatnám elfelejteni a történteket, de ez az ötlet sem tetszett. Az hagyján, hogy Casey becsapott, még gonosztevőnek is néznek miatta! Egyáltalán hogyan jutott be abba az átkozott házba, és hogyan volt képes kisurranni észrevétlenül?

A lovamat kantárszáron vezetve ösztönösen a Richmond-villa felé indultam. Talán beszélhetnék velük, hátha sikerül mégis tisztáznom magam…

Az egyik utcasarkon hirtelen ismerősbe botlottam, amitől tátva maradt a szám. Mr. Richmond volt az, aki egy táskával a hóna alatt éppen egy biztosítótársaság irodájába sietett teljes gőzzel. Meglapultam a hátasom mögött, így a derék polgár nem vett észre. A jelenet szöget ütött a fejembe. Biztosítótársaság? Nyilván az ellopott ékszerek miatt, de ilyen hamar…?

Gyanúsnak találtam az ügyet, így esett, hogy életemben először nyomozni próbáltam.

Szélsebesen sarkon fordultam és távoztam az üzleti negyedből, mielőtt még feltűnne a jelenlétem.

Kétségbeesve próbáltam összerakni, amit tudok: lopott ékszereket nem lehet csak úgy pénzzé tenni, mint a pókerzsetont. Ehhez egy orgazda kell. Orgazdát pedig hol találok?

A lepusztult városrészek felé indultam, majd találomra kiválasztottam egy bűntanyát. A bejárat mellett egy mély dekoltázsú elf szajha támasztotta a falat.

– Helló, cowboy! – szólított meg a begyakorolt mosolyával. – Mivel tehetnék a kedvedre?

Meglobogtattam a szeme előtt egy egydolláros bankót.

– Egy orgazdát keresek! Nem ismersz ilyet errefelé véletlenül?

A lány elkomorodott.

– Én nem ismerek… de Blake, akié a hely, ő igen!

– Nagyszerű! És most megmutatnád, hol találom Mr. Blake-et?

– Bent ül, hátul! Ilyenkor mindig a blattot veri!

Az elf pillangó kezébe nyomtam a pénzt, és beléptem az ivóba. A szivarfüst ködén keresztül a söntéspulthoz evickéltem.

– Mivel szolgálhatok? – kérdezte a testes csapos.

– Mit iszik Mr. Blake? – kérdeztem vissza.

– Általában Dickens-whiskeyt, de most éppen…

– Adjon egy üveggel! – szakítottam félbe a kocsmárost, és újabb bankókat hullajtottam a pultra.

Az üveggel a kezemben a hátsó traktus felé igyekezetem, ahol egy társaság éppen kártyázott.

Kopott, porlepte ruházatuk és borostás arcuk nem sok jót ígért. Szó nélkül letelepedtem egy elegánsabb kinézetű, szakállas, rozsdabarna felöltőt viselő férfi mellé. Csakis ő lehet Blake.

– Mit akar itt? Magának nem osztottunk lapot! – szólt a góré rám sem nézve.

– Blake? – kérdeztem. Az egyik embere válaszolt helyette.

– Nem szeretjük a kíváncsiskodókat! – felhúzott pisztolyok félreérthetetlen zaját hallottam az asztal alól. Nyugodtan töltöttem az üvegből Blake poharába.

– Ebben egyetértünk uraim, én mégis kénytelen vagyok kérdezősködni!

– Tegye máshol!

Tudtam, hogy Blake részéről ez volt az utolsó figyelmeztetés.

– Pedig nekem csak maga segíthet, Mr. Blake! Én ugyanis lopott ékszerekben utazom.

A bandavezér visszatolta elém a teli poharat.

– Rossz helyen kopogtat, cowboy! Mi nem foglalkozunk ezzel!

Most én toltam vissza Blake elé a poharat. A cimboráinak is töltöttem.

– De talán ismer valakit, akit érdekelne…

Blake a kezében tartott kártyalapokat kezdte bámulni, mintha tőlük várna választ. Az emberei feszült csendben várakoztak.

– Silas Riley, az uzsorás – adta meg végül a választ Blake. – Ez az ő biznisze! A közelben, Folsom City mellett van a tanyája. Mindig egy méretes ork kíséri, ő a behajtója! De nem tanácsolom, hogy betegye oda a lábát!

 – Az ilyen zsenge ifjakat ott könnyen felfalják a disznók! – jegyezte meg egy borostás, sebhelyektől barázdált képű alak.

– Kösz az értesülést! – felálltam az asztaltól. – A vendégeim voltak!

– Riley nem a maga súlycsoportja, cowboy! – szólt utánam Blake. A figyelmeztetését elengedtem a fülem mellett.

 Észak-nyugati irányba nyargaltam Folsom City felé, korgó gyomorral. Ha a mérföldeket számítjuk, valóban a közelben volt, viszont az odavezető út kaptatóiról Blake elfelejtett említést tenni.

Késő délután érkeztem a városba. Gyorsan befaltam valamit egy utcai sütödénél, és folytattam a kutakodást. Az erszényem kezdett végzetesen vékonyodni, ezért a lehető leghamarabb a végére kellett járnom az ügynek.

Újabb két kocsmában kérdezősködtem, mire megtudtam Silas Riley címét. Folsom City keleti határában, egy farmon lakott.

Megvártam a napszálltát, csak ezután indultam az uzsorás tanyája felé. Nem volt semmi tervem arra nézve, hogy értek majd szót vele.

Csendesen léptettem az erdei úton, a puskámmal a kézben. Nem akartam több meglepetést. Hamarosan megpillantottam a farmépület fényeit.

Leszálltam a nyeregből, a lovamat elrejtettem a bozótosban, és a ház felé osontam. Mázlim volt, mert észrevétlenül az ablak alá surrantam. Bentről élénk vita hallatszott. A kalapomat levéve, óvatosan belestem. A látványtól majd elejtettem a fegyveremet. Nem volt időm haditervre, a lovak közé kellett csapnom!

Berúgtam a bejárati ajtót, a puskámat a szobában tartózkodókra szegeztem.

– Kezeket fel! – kiáltottam teli torokból.

A kandalló fénye öles termetű, szürke orkot, egy szikár, cowboyforma egyént és egy őszes, tömzsi, ötven év körüli, borotvált arcú férfit világított meg. Eszük ágában sem volt engedelmeskedni. A lábuknál Casey hevert, sonkaként összekötözve. Tettem egy lépést befelé, és folytattam a mondandómat:

– Magukkal semmi dolgom, csak ezzel a szeméttel van elszámolnivalóm! – a földön fekvő szélhámos felé intettem a fejemmel. Casey torkából érthetetlen gurgulázás tört elő, köszönhetően annak a rongycsomónak, amellyel bedugaszolták a lepénylesőjét.

– Akkor mire vársz, viheted! – mondta a bandavezér.

Mielőtt még bármit is reagálhattam volna, valahonnan fentről nem emberi vihogás ütötte meg a fülem, a következő pillanatban pedig egy fémtárgy (talán egy serpenyő?) kondult a fejemen.

Szétfolyt előttem a világ, miközben úgy éreztem, mintha egy végtelen kútba zuhannék.

*          *          *

A zuhanás egyszer csak véget ért. Rám zúduló hidegvízre tértem magamhoz.

– Végre felébredt a jómadár! – a cowboytól eredt a hang, aki éppen a földre dobott egy kiürült vödröt. Iszonyatosan szédültem, még mindig forgott velem a világ.

– Kapaszkodjál, koma, be ne üsd a fejecskéd! – nevetett a cowboy. Sárga, bagólével színezett fogsor tűnt elő gubancos bajusza alól.

Körülnéztem. Még mindig a szobában voltunk, ahol „kapaszkodó” gyanánt a falba erősített bilincsek szolgáltak. Rendesen kifeszítettek, mint valami vadászszőnyeget. Az ork a tűzhelynél állt és a piszkavasat tartotta a tűzbe. Silas Riley egy vaskos tölgyfaasztalnál ült, az asztalon sorakoztak a fegyvereim és a Richmondéktól eltulajdonított ékszerek. Riley balján, a félhomályban egy rongyos goblin kuporgott, és egyfolytában heherészett, mint egy idióta. Egy serpenyővel játszadozott. Szóval neki köszönhetem a formás dudort a kobakomon!

– A barátod azt mondta, nem ismer téged! – szólt hozzám az uzsorás. – Én viszont az előbb úgy láttam, nagyon is jól ismeritek egymást! Elárulnád, miért törted ránk az ajtót?

Az ork elindult felém az izzó piszkavassal. Bizarr látvány volt a fehér, keményített gallérú ingében, a kék csokornyakkendőjével.

– A nevem Charles Hawkins, Greenfieldből jöttem…

Gyorsan elsoroltam, mi járatban voltam Gladstone Cityben, hogyan futottam össze rég nem látott iskolatársammal, Casey Tylerrel. Beszámoltam Tyler alattomos trükkjéről, ami miatt kénytelen voltam egy éjszakát a gladstone-i városi fogdában vendégeskedni.

– Hogyan jutottál el hozzám ilyen hamar? – kérdezte az orgazda.

– Kérdezősködtem néhány helyen…

– No persze! – Riley gúnyos mosollyal mért végig. Acélszürke szeme azonban nem mosolygott.

Megpróbáltam kimagyarázni magam:

– Nézze, Mr. Riley, én fütyölök az ékszerekre, én csak ennek a senkiházi csirkefogónak akarom ellátni a baját!

– Ezek csak hitvány kavicsok! Hamis mindegyik! – bömbölte Riley teli tüdővel, a homlokán kábelvastagságúvá duzzadtak az erek.

Az uzsorás (aki egyben orgazda és persze orkgazda volt) felpattant a helyéről és bőszen fel-alá kezdett járkálni a szobában, nagyokat fújtatva.

– Sonny! – szólt oda a cowboynak.

A Sonnynak nevezett fickó odalépett hozzám.

– A haverod egyfolytában azt csiripeli, nem tudta, hogy az ékszerek hamisak, és fogalma sincs, hol bújhatnak az eredetiek! Szerintünk ti egy követ fújtok, úgyhogy dalolj gyorsan valami más nótát! A cocáink már veszettül éhesek!

A goblin megint felvihogott. Sonny és az ork hústorony együtt röhécselt vele.

A helyzet kétségbeejtővé vált. Sürgősen elő kellett rukkolnom egy nyerő lappal, ha nem akartam őrlőfogak martalékává válni.

– Tudom, hogy kinél vannak a kövek – kezdtem lassan.

– Éspedig? – türelmetlenkedett Riley.

– Mr. Richmondnál. Már ha léteznek egyáltalán!

Riley odarobogott elém. Tekintete majdnem átfúrta az enyémet.

– Még van kedved játszadozni velem, te fattyú?! Verébnek nézel engem?

– Nem nézem magát semmilyen madárnak, Mr. Riley – feleltem nyugodtan. – Be is tudom bizonyítani, amit mondtam! Csak előbb lenne szíves leengedni innen?

– Még mit nem! – fortyant fel az uzsorás, nekem meg elakadt a lélegzetem. Sonny ökle a gyomromban landolt.

– Pofázol végre? – kérdezte újból az uzsorás, vészjóslóan türelmes hangon.

Rövid öklendezés után tudtam csak válaszolni:

– Aznap reggel, amikor kitették a szűrömet a kaptárból, megláttam Richmondot, amint egy biztosítóhoz csörtet. Fel is tűnt nekem, hogy az öreg ilyen hamar fel akarja markolni a zsozsót a megfújt csecsebecsék miatt!

Szünetet tartottam. Hagytam, hogy Riley egy kicsit rágódjon az elhangzottakon. A bandavezér háttal állt nekem, hátrakulcsolt kézzel.

– Folytasd! – sürgetett tovább.

– Idejövet azon törtem a fejem, Richmond mitől ennyire biztos benne, hogy nem kerülnek elő az ékszerek? Aztán azon töprengtem, Casey miképpen tudott feltűnés nélkül belopózni a Richmond-villába és meglógni észrevétlenül? Nos, Mr. Riley, nekem világos az ábra: a derék Richmondunk pénzszűkében van, ezért titokban másolatot készített a családi kincsecskékről! A hamisítványt ellopatja ezzel a balekkal, aztán szépen felszedi a biztosítási összeget! Az eredetit pedig elpasszolja másnak, vagy már rég el is passzolta!

Zihálva elhallgattam. Kiszáradt torkom rettenetesen kaparni kezdett.

– Egyéb mondanivaló? – megint a vérfagyasztóan szenvtelen hang.

– Persze, fennáll a lehetőség, hogy az ékszerek nem is léteztek, csak ezek a művi kacatok! De még ebből is tudnánk pénzt csiholni!     

– Mégpedig?

– Ékszerhamisításért, és biztosítási csalásért simán lesittelnék Richmondot! Az egész pofon egyszerű: a pasas orra alá dugjuk a kavicsokat, és szépen elkérjük tőle a biztosítóról legombolt összeget!

Riley elgondolkodott. Sonny csettintett.

– Ez elég meggyőzően hangzott, főnök!

– Valóban az, briliáns ötlet! – ismerte el Riley. – De még mindig nem látom értelmét, miért hagyjalak életben!

Nyeltem egyet. Az utolsó menet jön.

– Erre két oka van, Mr Riley! Az első, az apám!

– Miért, ki ő? Netán a megyei seriff? – kérdezte az orgazda gúnyosan.

– Nem egészen… ő most kidobó ember egy kocsmában… hirtelen haragú ember!

– Nahát! Teljesen berezeltem! – nevetett fel Sonny.

– Akkor nem hallottál a Bullmastiffról, te suttyó! – vetettem oda a banditának fölényeskedve.  

– A híres birkózó? Tényleg ő lenne az? – hitetlenkedett a bandita.

– Az utolsó alkalommal egy orkkal törölte fel a ringet! Egy zöldszőrűvel!

– Hallod ezt, Bork? – fordult az orkhoz Sonny.

– A zöldek gyengék – legyintett fölényesen Bork.

– Apád kifogott egy zöldfülűt! – tette hozzá Sonny, károgó kacajjal. Ügyet sem vetve velük, tovább beszéltem:

– A másik ok, amiért érdemes üzletet kötnie velem, Mr. Riley, néhány titok, ami szintén pénzt jelenthet!

– Igen? Na és kinek a titkai?

– Hát az övé! – Caseyre pillantottam. – Mit gondol, ez az első húzása neki? Én kiszedhetem belőle!

A fejemmel intettem Rileynek, hogy jöjjön közelebb.

– Hallgatlak! – mondta a bandavezér ismét kellemetlen közelségből. Álltam a tekintetét.

– Elég jól ismerem ezt a ganéjt! Ha érzi a vesztét, beszélni fog! Lenne egy ajánlatom!

– Mégis, mi lenne az?

Végig farkasszemet néztünk.

– Miután kifaggattam ezt a szuka kölykét, elintézem olyan módon, hogy senki ne gyanakodjon magára! Mindössze szabad elvonulást és száz rúna-dollárt kérek érte! – mondtam szemrebbenés nélkül.

– Miért adnám meg neked a százat? – kérdezte Riley.

– Mert kicsit sokba került a kis kirándulásom! Ugyanakkor ezzel a cinkosává tesz, és elejét veszi egy sor felesleges kérdezősködésnek! Főleg, ha időben hazatérek Greenfieldbe! A tárcámat megnézték már?

Riley intett Sonnynak, ő pedig kiemelte a mellényzsebemből az irattárcámat.

– Nézzenek oda! – füttyentett a bandita az irataimat böngészve. – A fiú tényleg marhahajcsár, a papája meg itt van ezen a képen, a Szelindek, vagy, hogy is hívják!

Riley megint fel-alá járkált hátratett kézzel. Végül döntött.

– Engedjétek el!

Bork és Sonny megszabadított a bilincsektől. Utóbbi persze revolvert fogott rám.

– Szabad egy kortyot? – kérdeztem az egyik polcon egy borostyánszínű palack felé sandítva. Riley bólintott, én pedig felhajtottam egy kiadós kupicával. Hirtelen ágyékon rúgtam a fekvő Caseyt. A szájpecek belefojtotta a fiúba a sikolyt. Sonny felszisszent.

– No, ki vele, hogyan játszottál össze Richmonddal? – megkezdtem a faggatózást. Kihúztam Casey szájából a rongydarabot.

– A… a lábtörlő alatt rejtette el a kulcsot… a házi széfet is megmutatta! A pajta felé iszkoltam ki…! Azt viszont nem mondta, hogy hamisak a gyöngyök és a drágakövek! Erről nem tudtam, esküszöm, Charlie!

Casey zokogásban tört ki. Átvettem a szót.

– Oké, ezzel megvolnánk! Akkor most meséld el szépen Mr. Riley-nak a többi húzásodat! Hol kóricáltál az elmúlt években, és mennyit gyűjtögettél össze?

 Casey értetlenül bámult rám, mire felkaptam a piszkavasat és jelentőségteljesen meglóbáltam a szeme előtt.

– Ne add az ártatlant! – ordítottam. – Ezer másik ügy van a rovásodon! Házasságszédelgés, sikkasztás, csalás! Halljuk!

Ismét jó nagyot kortyoltam, ezúttal az üvegből. Silas Riley és a cinkosai közelebb húzódtak Tylerhez. A lapok végre jól álltak, ideje volt bankot robbantani.

A whiskey-s üveg gránáttá vált amint a kandallóba röptettem. A piszkavassal vívótőrként Bork felé döftem, egyúttal az arcába köpve a szeszt. A melák szőrmók kínok közt jajgatva kapott égő arcához. A goblin vinnyogva menekült a lángok közeléből. Sonny megzavarodott, nem tudta hirtelen, hogy az ork cimboráján segítsen-e, vagy a revolvere után kapkodjon. Rögtönzött fegyveremmel a vállára mértem egy ütést, mielőtt Riley gőzmozdonyként nekem rontott.

Az uzsorás alacsonyabb és testesebb volt nálam, a tömegével az asztalnak taszított. Bár kétszer olyan idős és feleannyira erős lehetett, mint én, verekedni, sajnos jól tudott.

Irtózatos pankráció vette kezdetét, amelyben nem kíméltük sem a berendezést, sem egymás testi épségét. A mérkőzés tétje a felborult asztal mellett heverő revolver volt. Sonny kétségbeesetten kiabált, hol a tüzet oltogatta, hol felénk szegezte pisztolyát, de lőni nem mert. Bork kínjában a szőnyegbe fúrta arcát, hogy enyhítse kínjait.

Végre – az apámtól tanult fogások egyikével – sikerült Riley fölé kerekednem, és megkaparintanom a fegyvert. Ő azonban nem adta fel a küzdelmet, vehemensen támadta a csuklómat. A pisztoly elsült, a golyó számomra ismeretlen helyre távozott, amikor Sonny viszonozta a tüzet, ellenfelemet ösztönösen magamra húztam. A lövésekkel egy időben Riley teste elernyedt. Meghallottam az üres tár csattanását, gyorsan megszabadultam az egyre nehezülő testtől. Sonny újra akart tölteni, de elkésett. Kilőttem a maradék töltényeket, Borknak is jutott belőle.   

A megmaradt haramia egy sörétest rángatott elő az egyik szekrényből, nem hagyhattam, hogy használja. Az kiürült pisztolyt a goblin fejéhez vágtam, és rögtön rávetettem magam. A puska csövét a manó torkának nyomtam, így kényszerítettem a földre őkelmét. Ezután addig öklöztem a rút képét, amíg élet volt a kis szörnyetegben.

Lihegve, a torkomban lüktető szívvel álltam talpra. A tűz kezdett vészesen terjedni a házban. Casey nyögése térített magamhoz.

– Charlie, segíts! Eltaláltak!

Megálltam fölötte.

– A nagy szart! Miattad kellett gyilkolnom!

*          *          *

Pirkadat felé a folsomi csendbiztos irodájának ajtaján dörömböltem.

– Mi ez a lárma? Ki a fene zargat ilyenkor?

– Biztos úr, egy sebesült tolvajt fogtam! Hívjon orvost! – kiáltottam.

Az álmos csendbiztos gyertyával kezében nyitott ajtót. Elszörnyedt, amikor meglátott.

– Jó ég, hiszen maga csupa vér! Ki ez a nyomorult, akit a lovára kötözött?

– Egy hétpróbás gazember, akit több államban is köröznek! Bemehetnénk, kérem? Minden tagom fáj, mivel nemrég végeztem Silas Riley zsiványaival! – feleltem.

– Micsoda? Maga, egyedül…? Hihetetlen! Jöjjön be gyorsan! Máris szólok a felcsernek!

Néhány óra múlva a rántottától és a szarvashússal töltött kolbásztól jólakottan vártam a fejleményeket. Campbell csendbiztos a kérésemre ékszerészt hívatott, aki megerősítette, hogy a lopott drágakövek és a gyöngysor egytől-egyig hamis. Campbell azon nyomban sürgönyzött Gladstone Citybe, a seriffnek.

Déltájt érkezett meg Wilbour seriff a helyettesével, magukkal hozták a Richmond házaspárt is.

– Már megint mit csinált ez a bajkeverő? – mordult fel Wilbour, mikor megpillantott.

– Seriff, ennek a derék ifjúnak köszönhetően a Riley-banda fűbe harapott, kézre kerített egy szélhámost és visszaszerezte Mrs. Richmond ékszereit.

– Csakugyan? – pislogott Wilbour értetlenül. Archibald Richmond ellenségesen meredt rám, de nem szólt.

– Valóban így történt, már voltunk kinn a helyszínen! – felelte a csendbiztos egyik segédje.

– Mrs. Richmond, felismeri az ékszereket? – kérdezte Campbell az asszonytól.

– Igen, valóban az enyémek, roppant hálás vagyok, amiért előkerítették! – válaszolt Mrs. Richmond.

– Akkor el kell, hogy keserítsem! A helyi ékszerész megállapította, hogy hamisak!

Campbell szavaira megfagyott az irodában a levegő. Még Wilbour seriffnek is tátva maradt a szája.

Eközben a fogdmegek bevonszolták a bicegő Casey-t.

– Helló, Archie! – rivallt rá a földim Richmondra. – Emlékszel miben állapodtunk meg? Fifty-fifty!

Az asszony pofon vágta a megdöbbent férjét.

– Te bolond! Mondtam, hogy ne paktálj le ezzel a lókötővel!

Campbell felvonta a szemöldökét.

– Hát ez nagyon érdekes fordulat! Nos, Mr. És Mrs. Richmond, sajnálattal közlöm, hogy le vannak tartóztatva! A gyöngysor helyett be kell érniük a karpereccel!

– Gratulálhat magának! – köpte oda nekem Richmond, miközben elvezették. – Maga miatt jutnak koldusbotra a gyermekeim!

Válaszul a gyomrába öklöztem.

– Majd tanulnak kosárfonást, mialatt maga a zacskókat ragasztgatja! – ordítottam.

– Jól van, elég lesz, Charlie! Ne húzza föl magát! – szólt Campbell, mialatt elvitték a gyanúsítottakat.

– Most már távozhatok?

– Még nem, ugyanis meg kell várnia a tárgyalás végét! Ígérem, nem lesz hosszú! Ne feledje, tekintélyes summa vár önre az elfogott bitangokért! Apropó, nem akar fejvadász lenni?

A még mindig sajgó fejemhez nyúltam.

– Köszönöm, de még meggondolom!

Orkok és Coltok: világleírás

Kettővel korábbi bejegyzésemnél már részben bemutattam új hősömet, Charlie Hawkinst, a marhapásztorból lett fejvadászt, akinek egyik kalandja már megjelent a Lidércfény AKF-ben. Az "Alkalom szüli a fejvadászt" hamarosan itt is közzéteszem (napokon belül).
Addig is, egy összefoglaló világleírást olvashattok:

1. Az Alapítók

A Nyugati Kontinenset történetünk előtt háromszáz évvel ezelőtt fedezték fel. Az utazók keletről érkeztek, és új hazát kerestek maguknak. A telepesekre később az „Alapítók” elnevezés ragadt rá, mivel a kolónia röviddel ezután önálló állammá vált.

Az Alapítók lettek az első emberi lakói a nagy nyugati földrésznek. Az őslakosok az elfek, a törpék és a főleg hegyvidéket kedvelő trollok voltak.

Az Alapítókhoz hasonló népek az elkövetkezendő évek során egyre nagyobb hullámban érkeztek a kontinensre, míg végül elkerülhetetlenné vált a konfliktus a bennszülöttekkel.

2. A hódítás kora

Az Alapítókat követő generációk keletről nyugatra terjeszkedtek, miközben újabb gyarmatosítók érkeztek a Keleti Kontinens három jelentős, tengermelléki nagyhatalmából: Niedermurtból (innen származnak az első Alapítók), Bayramból és a dél-nyugati Hisramból.

E három ország egymással folyamatos harcban állt a tengerentúli gyarmatok megszerzése végett.

A felfedezéstől számítva, alig három emberöltő után, a Nyugati Kontinens a népek olvasztótégelyévé vált. A bevándorlók függetlenítették magukat az anyaországoktól, Föderáció néven önálló államszövetséget, törvényhozást, hadsereget hoztak létre. Sorra épültek a városok, az utak, mocsarakat csapoltak le, erdőket irtottak ki, termőföldeket, legelőket vettek birtokba.

Lassan megkezdődött az iparosodás, leginkább az északi, szén-és nehézfém lelőhelyeken. Délen a telepesek ültetvényeken cukornádat, gyapotot, kávét termesztettek, a munkákat behurcolt goblin rabszolgákkal végeztették el.

Mindez feszültséget szült az emberek és a nomád életmódot folytató elfek között.

Az elfek törzsi társadalmakban éltek, az egyes törzsek ellenséges viszonyban voltak a vadászterületek miatt, így nem sikerült egységes ellenállást kifejteni az emberekkel szemben.

A háború során a törpék próbáltak semlegesek maradni, ők a bányáikat védték.

A trollok megrekedtek a fejlődésben, a fenti fajokhoz képest inkább az ösztöneik mozgatták a cselekedeteiket, inkább falkákban éltek továbbra is, mint törzsekben. A többségük hamar áldozatul esett az emberek tűzfegyvereinek, valamint az emberek által behurcolt járványok következtében.

Az ember-elf háború az utóbbiak vereségével ért véget, a túlélőket a győztesek rezervátumokba zárták. Az elfek bukása után a törpék szövetkeztek a trollok maradékaival, így – a bányavidékeken – sikerült egy viszonylagos önállóságot megőrizniük.

3. Az új hódítók

Az elf háborút követő évtizedekben fokozatosan eltörölték a rabszolgatartást, ez azonban nem segítette a goblinok helyzetét. Többnyire gettókban nyomorognak, illetve egy jelentős részük a déli sivatagokba vándorolt, ahol könnyedén alkalmazkodtak a mostoha körülményekhez. Általában hordákba, bandákba tömörülve portyáznak.

Az iparosítással párhuzamosan a törpék között is megindult egyfajta migráció a városok felé. Mivel felelős hivatalt csak az emberek viselhettek, és szavazati joguk is nekik van, a törpék a városban maradt goblinokkal polgárjogi mozgalmakat robbantottak ki, amelyhez az elfek is csatlakoztak. A mozgalom eredményeképpen a Föderáció néhány államában engedélyezték a törpék, az elfek és a goblinok részvételét (igaz, korlátozott számban) a közéletben.

Egyes területeken (pl. Greenfieldben) engedélyezik az elf-ember vegyesházasságot is.

Az enyhítésre két okból került sor:

- az „új hódítók” megjelenése;

- és az ork invázió veszélye miatt.

„Új hódítóknak” a déli Nawango kontinensről érkező fekete bőrű, valamint a távoli, keleti birodalmakból érkező sárga embereket hívják. A kezdetben pejoratív elnevezést ma már büszkén viselik a bevándorlók új generációja.

Az „új hódítók” hellyel-közzel alkalmazkodtak a Föderáció törvényeihez és szokásaihoz, azonban zárt és összetartó közösségeik egyre inkább a saját szabályrendszereik szerint kezdenek élni, egyre több jogot követelnek maguknak, számos nagyvárosban már-már az „állam az államban” helyzet állt elő.

Imitt-amott etnikai villongásra is sor kerül a feketék, a sárgák és a fehérek között. Közös ellenség esetén (elfek, orkok) a három etnikum általában – ha csak időlegesen is – félreteszi az ellentéteit.

Az orkok valahonnan a sivatagos délről bukkantak fel, eredetük ismeretlen. Két fajuk létezik: a közepes termetű zöld, és a termetesebb (hat lábnál is magasabb) szürke. Mindkét faj egyedei masszív felépítésűek, a fizikai erejük meghaladja az emberekét, illetve az elfekét, de közel sem olyan erősek, mint a trollok. A zöldek és a szürkék nem keverednek, kimondottan gyűlölik egymást.

Klánokba szerveződve portyáznak, a legerősebb klántag a vezér. A klán törvényein kívül nem ismernek el mást. Városokat nem építenek, de előszeretettel szállják meg és lakják le az elhagyott emberi településeket.

Bár a klánvezérek előszeretettel rivalizálnak egymással, a történetünk idején Temargus, az ork próféta lép színre, aki egy sötét isten uralmát jövendöli. E sötét istenség segítségével fogják az orkok meghódítani a világot, így szól a prófécia. Temargus félig zöld, félig szürke ork, így hamarosan fanatikus hívek tömegeire tesz szert.

Időközben a goblinoknál is szárnyra kap egy legenda egy hősről, aki majd felszabadítja a népét.

A feszült politikai helyzet miatt az „Alapítók népe” kénytelen szövetkezni az „új hódítókkal”.  Mivel nagyméretű invázió fenyeget, többen szorgalmazzák az elfekkel, törpékkel és trollokkal való szövetséget. Ebben nem születik egyetértés, de több államban létrejön – igaz, hivatalosan nem deklarálják – egyfajta megnemtámadási szerződés.

Néhány elf törzsfőnök, illetve a törpék szószólói teljes jogú állampolgárságot követelnek, cserébe az orkok elleni szövetségért.

Bizonytalanságot szül a kérdés, vajon a goblinok kinek az oldalára állnak?

Egy hétköznapi hős, avagy Pista bácsiról vagy jót, vagy semmit!

Pista bácsi kitalálója Török Viktor, alias Kapitány, a Lidércfény egyik alapítója. A Pista bácsiról szóló szürrealisztikus-neoprimitív tárcák többsége a régi Lidércfényen olvasható:
http://www.szentesinfo.hu/lidercfeny/

Egy részük pedig az új Lidércen:
http://v2.lidercfeny.hu/felhasznalo_lk.php?felh_id=1
(Pista bácsi találkozása Connor MacLeoddal, Pista bácsi találkozása Gyurcsány Ferenccel)

Nemrég vettem a bátorságot, és egy paródiával tisztelegtem a szerzőnek, Pista bácsi találkozása Kapitánnyal címmel, amely a márciusi Lidércfény AKF-ben látott napvilágot:

http://www.szentesinfo.hu/lidercfeny/papirlf/lidercfeny_akf_201403.pdf

Dörög a Colt, ha jő az ork...

Tavaly a Lidércfény stábja novellapályázatot hirdetett "Orkok és Coltok" címmel. A feladat a következőből állt: a "tolkieni" orkok, elfek, törpök, stb. világát átenni western-környezetbe.
A kiírás annyira inspirált, hogy a megkezdett novellámból regény lesz, de erre még majd visszatérek. Mindenesetre megszületett egy új hős, Charlie Hawkins, akiknek kalandjaival ezentúl - reményeim szerint - rendszeresen találkozhat az olvasó.
Charlie világáról bővebben az Alkalom szüli a fejvadászt c. novellám mesél, amely megjelent itt:

Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat VIII. évfolyam 2. szám

http://www.szentesinfo.hu/lidercfeny/lf_akf.php

Kellemes kalandozást e virtuál-prérin! :)

A "Fantomas-emlékév"

1913-ban jelent meg először a mozivásznon Fantomas, az ezerarcú, vagy inkább arctalan bűnöző. Ez alkalomból írok egy cikksorozatot, amelynek első részét már olvashatjátok a Lidércfény AKF februári számában:
http://www.szentesinfo.hu/lidercfeny/papirlf/lidercfeny_akf_201302.pdf

Jó szórakozást hozzá!:)

A mágia és a maffia találkozása

Ezt a novellát még tavalyelőtt hoztuk össze Bukros Zsolt (alias Maggoth) barátommal, egy pályázatra, amelynek témája "a mágia és a maffia" volt. Helyezést ugyan nem értünk el, viszont a Lidércfény szerkesztőségének megtetszett és leközölték annak idején.
Rendhagyó alvilági történet következik, jó szórakozást hozzá!:)

Jamaikai nyalóka

írták:

Maggoth és Cyrus Livingstone

Emmanuel „Manny” Castelluccio zúgó fejjel nézett körül a sikátorban. Akárhogy erőltette az agyát, kevés dologra emlékezett. Nehézkesen feltápászkodott a macskakövekről, és megszívta a fogát. Fogalma sem volt róla, hová keveredett, de amikor a távolból szórványos fegyverropogást és szirénázást hallott, elmosolyodott.

Önkéntelenül gyérülő, ősz hajába túrt, aztán pislogva körülnézett az előtte elterülő mellékutcában. Jobbjával a nadrágszíja felett kidudorodó tekintélyes pocakot simogatta, vonásai tanácstalanságot tükröztek. Próbált rájönni, hol van. Úgy saccolta, valahol a Machiavelli tér környékén, Giorgo bárjának a közelében lehet.

– Állj, rendőrség!

Manny kővé dermedt. Sosem hitte volna, hogy akad zsernyák, aki meg meri kockáztatni, hogy így rádörrenjen. A környéken mindenki tudta róla, hogy a Keleti Parton ő a Főnökök főnöke, a Capo di tutti capi, akinek egyetlen szavára fejek hullanak. Az igazsághoz tartozik, hogy nemcsak a tónustól gyökerezett földbe a lába; a felszólítás szexi szoprán hangon érkezett.

Miféle agyalágyult spinék próbálnak a saját területem igazoltatni? 

Nem rágódhatott tovább a kérdésen, mert két rendőrnő fogta közre. Sajátos Stan és Pan párosra emlékeztettek; az egyik anorexiás szőke tyúknak tűnt, a másik fejlődésben visszamaradt afroamerikai mutánsnak, aki megrekedt a törzsfejlődésben Chewbacca és Whoopi Goldberg között.

– Hol kódorogsz, szépfiú? – A fekete tünemény orrlyukában buja szőrszálak hajladoztak. – Anyuci hosszú pórázra eresztett?

Manny füle töve a bosszúságtól bizseregni kezdett.

– Nézze nagysád, értem én a tréfát, de jobb lenne, ha hátraarcot csinálnának, és visszasétálnának a főnökükhöz, hogy megtudakolják tőle, ki az a Don Castelluccio, mielőtt a Rekedt Carlo suttogná a fülükbe…

Szívesen nyújtott volna bővebb betekintést is kedvenc orgyilkosa szokásaiba, ám a fekete amazon a gumibotjával térdhajlaton vágta. Manny a macskakövekre rogyott, a tömzsi rendőrnő pedig szakszerű hátsó karfeszítésben részesítette.

– No, nézd csak, micsoda nagymenő! – gúnyolódott. – A híres Castelluccio fiú!

– Donna Carmela ütődött fiacskája? – A szőke hetéra úgy csinált, mint akihez csak most jutott el az információ, és megjátszott örömmel összecsapta a kezét. – Milyen csodás, hogy mi találtunk rá elsőnek!

Szűz Máriám! – hüledezett Manny. – Ezek holtbiztos, szétkokózták az agyukat!

A fekete ágyúgolyó megkocogtatta a homlokát a gumibotjával, mintha a gondolataiban olvasott volna.

– Idefigyelj, kisöreg, mondd meg a Keresztanyának, ha nem rúgjuk szét a seggedet, két sarokkal odébb az Őrült Rosalinda karjába sétálsz! Annak egy ilyen fiúka meg se kottyan!

– Jaja – bólogatott a szőke partvisnyél. – Biztosan menstruál, olyankor totál flúgos! Nyugodtan elmondhatod a maminak, hogy a Kontraszt-ikrek megmentették a golyóidat!

– Izé… – hebegte Manny, aki nem is emlékezett rá, mikor nevezték utoljára fiúkának.

– Ne légy hálátlan! – A Kontraszt-ikrek sötétebbik fele megfenyegette a mutatóujjával. – Az a raszta ringyó három sarokra innét felrobbantotta a Hentes Gizi púderraktárát. Ezt se felejtsd el megemlíteni a Donnának, hogyha találkozol vele, most pedig söprés!

A két rendőrnő vihogva elsuhant az éjszakában.

Manny a halántékát masszírozva, hosszasan bámult utánuk. Próbálta összerakni a képet, de az istennek sem sikerült. Egyedül a térdhajlatában lüktető fájdalom tanúsította, hogy nem álmodta a történteket.

Monoton dobszó hallatszik, a rasztahajú papaloa különös, ősi motívumokat rajzol a keskeny aranytálkán felhalmozott fehér porba, aztán előhúz a köpenye mélyéről egy nejlonba burkolt, teljesen átlagosnak tűnő nyalókát, és Manny felé nyújtja. Az új termék tarolni fog az utcán; kokainnal van felütve. Manny kibontja a burkolatából a piros golyóbist, és ízlelgetni kezdi.

– Hm… – mondja elégedetten – finom…

Manny a távolban villogó neonreklámok felé bicegett, reménykedve, hogy legalább Giorgo bárját a helyén találja, a Marcellina névre keresztelt téren azonban kínos meglepetés várta. A keresett mulató a szokott helyén állt, és a környék is egy hagyományos olasz negyed képét sugallta, ám a helyiség homlokzatán a következő felirat díszelgett:

GEORGINA’S BAR

Már a Marcellina tér is adott némi okot az aggodalomra, ám a szórakozóhely nevének átalakulása gyökeres változásokat sejtetett.

Talán az a rohadt jamaikai megbuherálta a nyalókát, és kómában fekszem valamelyik drogambulancián.

Manny tétován a szórakozóhely bejárata felé bicegett, amikor a kapualj mélyéről ismerős hang csendült fel:

– Ne tovább, husikám! Ez exkluzív hely!

Az elé toppanó olajbarna bőrű, fehér inges, fekete zsakettes szépség egy 9 mm-es Beretta vaskolbászt szegezett az orrának. Manny-nek görcsbe rándult a gyomra a felismeréstől.

– Fiona… – nyögte döbbenten.

– Úristen, Manny, te vagy az!? – kiáltotta a szeplős kislány a szomszédból, Fiona Melfi, akit úgy tűnt, az idők során csábító nővé érett.

– Ki bántott?

Azonnal észrevette a járásán, hogy valami nem stimmel.

– Ne is mondj semmit, szólok a Donnának, hogy valaki megruházott! Kövess!

A mediterrán szépség választ sem várva megfordult, és a bár elfüggönyözött előterébe vezette.

– Hé, öcskös! – szólt oda az egyik ott lebzselő, lenge öltözékű felszolgálófiúnak, miközben Mannyt egy fotelba lökte. – Hozz egy dupla bourbont, Mr. Castellucciónak, de szaporán!

Amíg a srác tette a dolgát, Fiona eltűnt a bár belsejében. Manny egy hajtásra kiitta az italt, és azon tűnődött, mi jöhet még.

Meg kell keresnem azt a nyomorult jamaikait!

– A Donna vár, gyere! – Fiona a függönyön túli területre invitálta.

A bár első pillantásra a szokott képet mutatta, attól a bizarr ténytől eltekintve, hogy a biliárdasztaloknál öltönyös-nyakkendős, rágógumizó nőszemélyek lökdösték a golyókat, míg a színpadon hiányos öltözékű fiatalember adott elő dalbetéteket. Fellépő ruháját egyetlen alulméretezett fügefalevél képezte, ami Mannyt mélyen megbotránkoztatta. Miközben a látványon bambult, nekihátrált egy asztalnak, amelynél egy szőke hárpia márkás sminkkészleteket válogatott. Manny csak a csörömpölésre fordult meg, ahogy a kozmetikumok zajosan a padlóra hullottak.

– Mi a francot csinálsz, seggfej?! – ordította a nő fúriaként, és egy 44-es Magnumot nyomott a hasának, miközben az egyik törött tégelyre mutatott. – Ez az áru megért vagy két lepedőt, te balfácán!

– Feltételezem, fiacskám, nyomós okod van erre a felfordulásra! – szólalt meg egy ingerült hang Manny háta mögött.

A gengszter megperdült, és az előtte magasodó, diszkréten őszülő szicíliai matrónára meredt.

Mamma mia! Anya?

– Nos?! – Donna Carmela türelmetlennek látszott.

– Hát, én… izé… találkoztam a Felemás-ikrekkel… – hebegte Manny. – Ööö… ők mondták, hogy az Őrült Rosalinda púderraktárt robbantott a negyedben…

Durr!

A remekbeszabott pofontól Manny csengő füllel megtántorodott.

– Hányszor mondjam, hogy ne üsd az orrod az üzletbe! Tudom, hogy nehezen viseled az apád halálát, csakhogy veszélyes időket élünk. A sminktilalom sokat hoz a konyhára, de jó lenne, ha végre az eszedbe vésnéd, hogy a pénzkereset csakis a nők dolga!

Manny eltátotta a száját.

– Vigyétek haza ezt a semmirekellőt! – mennydörögte a Donna, aztán hátat fordított, és többé egy pillantásra se méltatta.

Manny azon vette észre magát, hogy marcona spinéket követ, akik a bár hátsó kijáratánál egy csillogó-villogó ’54-es Chevroletbe tuszkolják. A négytagú csapatot Fiona vezette, aki klasszikus Thomson gitárt szorongatva, szorosan Manny mellé telepedett. A férfinak jól esett a testéhez préselődő domborulatok érintése, mégis kissé feszengett.

Útközben mindenki hallgatott, mint a sült hal. A sofőr elkerülte a forgalmas helyeket, sötét mellékutcák és lepukkant gyártelepek mellett száguldott célja felé, mígnem az egyik kanyaron túl teherautókból álló hevenyészett torlasszal találta szemben magát. A vezető vadul a fékre taposott, aztán sebesen hátramenetbe kapcsolt, amitől Manny beverte a fejét az előtte lévő ülésbe.

– Vigyázz, gránát! – kiáltotta Fiona.

Vakító fény villant, aztán fülsiketítő robbanás hallatszott. A Chevy pörögve az egyik bérház falának csapódott. A szélvédő szilánkjai az elöl ülőkre záporoztak. Manny vállába fájdalom hasított, és úgy érezte, beszakadt a dobhártyája. Kilökte a bal oldali ajtón a sérült Fionát, aztán lebukott a barikád irányából érkező sorozatok elől. Lövedékek szántották a motorháztető roncsait, és az utasteret is golyózápor szaggatta. Fiona a macskaköveken nyöszörgött, társai az üléseken hevertek. A Chevyben lőporfüst és vérszag terjengett. Manny felkapta testőre elejtett Thomsonját, aztán az úttestre huppant és megeresztett néhány sorozatot. A torkolattűz fényében befont hajú gengszternőket vélt látni, akik felborogatott tekebábokként dőltek jobbra-balra.

Vaffanculo, mi a nyavalyát adott be nekem az a holdkóros jamaikai köcsög? – dühöngött Manny.

 Célba vette az egyik teherautó benzintankját, aztán megrántotta a ravaszt. A dobtáras felugatott, és a vontató narancsvörös tűzgömbbé változott. A detonáció mennydörgésébe üvegcsörömpölés és fájdalmas sikolyok vegyültek. Az első robbanást láncreakciószerűen több másik követte. Amikor Manny szédelegve feltápászkodott, megállapította, hogy a torlasz maradványai katasztrófa sújtotta területre emlékeztetnek.

– Manny… segíts… – hörögte a lába irányából Fiona.

Győzelmi mámora nyomban elillant, amikor a vért köhögő szépségre pillantott, aki görcsös rándulással megmerevedett…

Hozzáhajolt, hogy lefogja a szemét, de mielőtt megtehette volna, fegyvercső nyomódott a tarkójának.

– Dobd el a gitárt, aztán fordulj meg, nagyfiú! – parancsolta egy mély hang. – De lassan ám!

Manny követte az utasításokat, és kitágult szemmel a fegyvert tartó férfira meredt.

A stukkert egy másik Manny Castelluccio szorongatta.

Megölöm azt a raszta gyökeret! – Manny úgy érezte, több a soknál, hogy a rászegezett fegyver túlsó végén önmagával kell farkasszemet néznie.

– Figyelj ide – mondta rekedten a másolatának –, nem tudom, mi ez az egész. Úgy emlékszem, kipróbáltam egy kokainnal felütött nyalókát, amit egy jamaikaitól kaptam… aztán itt találtam magam, ahol Donnák uralkodnak, és szájfénnyel üzletelnek…

A másik Manny elmosolyodott, és hanyagul egy slusszkulcsot hajított felé.

– A sarok előtt parkolok – közölte látványosan megfeszítve a bicepszét. – Te vezetsz, én irányítok! Jobb, ha nem okoskodsz, mert jégre teszlek!

Manny felsóhajtott. A sarok előtt fekete Ford várakozott. A volán mögé ült, aztán elfordította a műszerfalban a kulcsot.

– Hová megyünk? – Fürkésző tekintetét borostás tükörképe acélos arcélére szegezte, miközben gázt adott.

A fickó ráhunyorgott.

– Láttalak a bárnál – közölte, ujjai nyitott ingéből kilátszó, sűrű mellszőrzetébe túrtak. – Senki sem vette le, hogy te valaki más vagy.

– Ez nagyszerű – mondta csekély lelkesedéssel Manny. – De nem árultad el, merre tartunk.

A környék még lepukkantabbá vált, a falakat grafittik és tűzpárbajok himlőhelyei csúfították. Az utcákon megszaporodtak a nagydarab, befont hajú fekete nők, akik sötét pillantásokkal méregették a Fordot. A hely leginkább egy emancipált Harlemhez hasonlított.

– Nemsokára megtudod – bólogatott Manny Kettő. – Annál a csehónál kanyarodj balra, és állj a járda mellé!

Manny pontosan azt csinálta, amire a hasonmása utasította, aztán kikászálódott a kocsiból. Tükörképe egy néhány lépésre komoruló pincelejáróra mutatott.

– Oda megyünk.

A boltíves bejárat odvas szájként ásított, a lefelé vezető rozoga lépcsőfokok skorbutos heroinista fogsoraként düledeztek. A vetemedett, fekete faajtót okkult szimbólumok borították. Amikor Manny benyitott rajta, erős tömjénillat csapta meg az orrát, és egy vörös folyosón találta magát, amelyet sárgás színű fénygömbök világítottak meg.

– Csak előre, tesó! – biztatta a hasonmása.

Manny besétált a folyosó végén lévő ajtón, és egy éjfekete helyiségben találta magát. Csak a plafonon elhelyezett csillagok adtak némi világosságot. A szoba végtelennek tűnő belső terében hófehérre mázolt arcú néger öregasszony ült, olyan mozdulatlanul, mintha borostyánba zárt molylepke volna. A puszta látványa is nyomasztóan hatott, mert olyan hatást keltett, mintha az Univerzum közepén ücsörögne, de akadt más is a helyiségben, ami Mannyt szorongásra késztette.

A banya karosszéke mellett a legfenyegetőbb fekete nő magasodott, akit valaha látott.

Rettentően vékonynak tűnt, mint egy imádkozó sáska, ónixként csillogó tekintete kegyetlenséget sugárzott. Arcát sebhelyek szántották, a fejbőrén tekergő hajfonatok hidrához tették hasonlatossá. Járomcsontján megfeszült a bőr, amikor aranyfogait megvillantva Manny-re mosolygott.

– Idehoztam ezt a majmot! – jegyezte meg a másik Manny, aki meghúzta magát az ajtó közelében.

A hangjában rezdülő szemrehányás felkeltette a világmindenség centrumában üldögélő matróna figyelmét.

– Nem Rozalinda a bűnös – simította végig a mellette álló nő térdét. – Hentes Gizi ellenállóbbnak bizonyult a kelleténél, de nem lett volna semmi gond, ha ezek itt nem tartják fel az emberünket.

Manny csak akkor vette észre a karosszék előtti mattfekete asztalkát, és azon a levágott fejeket, amikor az öregasszony a bútorra mutatott. A lehangoló maradványok alig egy órája még a Kontraszt-ikrek szerves részét képezték.

– Kérem, én ezt nem értem… – hebegte rémülten.

– Kussolj, vagy kivágom a nyelved!

Amikor Rosalinda rádörrent, Manny nagyot nyelt, és elhallgatott.

– Sietnünk kell – közölte az öregasszony –, az együttállás hamarosan véget ér!

Manny Kettő vastag paksamétát húzott elő a zakója alól, és a vénséghez sétált vele.

– A többi smink lerakat címe.

Júdás! – gondolta megvetően Manny.

A fekete orákulum összedörzsölte a tenyerét.

– Vár rád egy új világ – kacsintott a hasonmásra. – Ott minden teljesen más, a nők csupán másodhegedűsök. Biztosan élvezni fogod!

Manny kezdte sejteni, hogy ezek itt a palimadár szerepét osztották rá: a szoba sarkában ülő mamaloa azért ragadta ki a világából, hogy az alteregóját küldje vissza helyette. Itt már nem a miértek vagy a hogyanok voltak a lényegesek, hanem az, hogy mennyire lesz ez a számára kellemetlen.

Az ájtatos manóra emlékeztető Rosalinda parancsára egymásnak háttal álltak, és az orgyilkosnő bekötötte Manny szemét.

– Csak egy apró szúrást kapsz – súgta oda a másik Manny-nek. – Minden előny nálad lesz, könnyen győzni fogsz.

Manny hirtelen penge hűvösét érezte a torkán. Szeretett volna tiltakozni, de gyanította, hogy felesleges lenne. Süvítő zaj hallatszott, aztán forróságot érzett, és a torkából ömleni kezdett a vér. Tudatába fehér fény robbant, ami folyosóvá változott. Az alagút túlsó végén, ismerős arcok vibráltak, pontosan úgy, mintha valamelyik ősrégi szappanopera főcímbetétét bámulná. Legvégül a tekintete egy utcatáblára irányult, amelyen a „Machiavelli tér” felirat pompázott.

Manny szédelegve a folyosó felé igyekezett, de az alteregó oldalról nekirontott. A hasonmás nyakán vonagló apró seb csupán szúnyogcsípésnek tűnt az ő torkán tátongó vágáshoz képest. Manny zihálva ellenfelének feszült, mert tudta, hogy amikor az egyikük a fénybe lép, az alagút bezárul.

Érezte, hogy már az utolsókat rúgja, az öltönyét vér áztatta. Egyetlen tény billentette felé a mérleget: keményebb világban nőtt fel, mint a riválisa, ahol korán megtanulta, hogy a győzelemért az utolsó leheletéig kell küzdenie. Manny-ben feltámadt a makacsság, összeszedte minden lelkierejét, aztán félrelökte a hasonmását, és az előtte lüktető fényalagúton keresztül az otthona felé száguldott…

Manny a macskaköveken tért magához. A saját mocskában fetrengett, és bűzlött, mint egy rothadó hulla, amit egy savanyúsággal teli dézsában felejtettek. Az ábrándjai és a drogmámor keltette képek nehéz ködként az elméjére ültek, de lassacskán kezdtek felszakadozni. Keserű, varjúkárogásra hasonlító hangon felnevetett, aztán nyögve ülőhelyzetbe tornázta magát és megkereste a zsebtükrét a kézitáskájában. Amikor az ovális üveglapra nézett, összeborzadt; a szemfestéke elkenődött, mintha valaki bemázolt volna egyet a szeme alá, az elmaszatolódott alapozó rétegein borostaszigetek ütöttek át. Harákolt egyet, aztán sárga, nyálkás dolgot köpött a macskakövekre; a tükörben pontosan úgy festett, mint a leglepusztultabb transzvesztiták, akik bárkit lecidáznak néhány dolcsiért.

Manny a combja mellett csillogó, üres fecskendőre nézett. Az anyag olyan messze állhatott a laboratóriumi tisztaságtól, mint kurva az üdvösségtől; igazán várhatott volna hazáig, amíg belövi magának. A raszta díler azonban annyit áradozott róla, hogy nem bírta ki addig, egyszerűen muszáj volt megkóstolnia. A vége persze az lett, hogy az egészet a vénájába pumpálta, és összerogyott a sikátorban, mint egy utolsó csöves.

Valaha ő is tisztes famíliából származott, ám a hajlamai végképp eltávolították a tradicionális szicíliai családmodelltől. Amikor kiderült, hogy ellenállhatatlan vágyat érez a női ruhák viselésére, a Papa – akivel állandóan régi, fekete-fehér gengszterfilmeket nézett a televízióban – képtelen volt a helyzettel megbirkózni. Amint a fülébe jutott, hogy a fia éjszakánként Giorgo lokáljában nőimitátorként táncol, elvitte a szíve, amit az anyja sohasem tudott megbocsájtani. A késpenge vékony szájú középkorú asszony kitagadta az otthonából, és a Castelluccio klán ajtaja örökre bezárult mögötte.

A narkó, amit himlőhelyes képű jamaikaitól vásárolt, mindezt átírta, miközben az apjával nézett celluloidálmokat is felelevenítette. Csak épp a drogvízióban minden kicsit másként alakult; az utcákon a szesztilalom helyett sminktilalom uralkodott, és az üzletet nők vezették.

Látomásában felbukkantak élete számkivetettjei: Lanny, a sovány, fekete fickó, aki a színpadon Őrült Rosalindaként szerepelt meg Luca, a szomszédfiú, aki az együttléteikkor kislánynak sminkelte magát, és kikövetelte, hogy Fionának szólítsa.

Egy pillanatra a Főnökök Főnökének érezhette magát a furcsa díszletekkel teli álomvilágban, ahol végül önnön férfiasabb énjével kellett megküzdenie, hogy ismét a pokolba kerüljön. Manny a fejét rázta. Maga sem értette, miért hadakozott ellene; visszatekintve az a hely az alagút másik végén sokkal vonzóbbnak tűnt a valóságnál. Lemondóan vállat vont, aztán nehézkesen talpra kecmergett, és kopogó tűsarokkal a sikátor kijárata felé botladozott.

Csak akkor vette észre, hogy van valami a miniruhája zsebében, amikor a mellékutcából a fényes sugárútra fordult. Először óvatosan kitapogatta, majd elővette, és a szeméhez emelte. Az ujjai közt szorongatott, teljesen átlagosnak tűnő nyalóka úgy ragyogott az ívlámpák fényében, mintha a mennyországba szóló belépőjegye lenne…