Mészárlás a Carlson Rivernél (részlet)

Cyrus Livingstone: Mészárlás a Carlson Rivernél

Azon a végzetes nyári reggelen a Pokol tüze csapott le ránk a mennyből. A jószágok pánikszerűen tülekedtek a carlson riveri itatóhoz. Négy tucat marhát tereltünk a Carver-farmra, Greenfieldtől háromnapi járóföldre, északra. Nem számítottunk ilyen forróságra, pedig ez már a második aszályos év volt itt, Greenyard államban.

Kis csapatunkat az öreg Dick Stevens vezette, velünk tartott a fekete bőrű Jack Magombe, a fél-elf Rodney, akivel már több ízben dolgoztam együtt, és a szintén veterán Patrick Frazer.

A csorda szügyig gázolt a kobaltkék folyóba, közben mohón kortyolták az éltető nedűt. A kalapomat a vízbe merítettem, hogy lehűtsem vele izzó homlokomat. Kigyönyörködtem magam a pompás állatok látványában. Mr. Carver vegyesen rendelt az inas hosszúszarvúakból, és a termetesebb, Warwick-féle „pirostarkákból”.

– Hé, Charlie! – szólt hozzám Dick Stevens. – Menj előre, és mondd meg Carveréknak, hogy megérkeztünk!

– Oké, főnök!

Rögvest nyeregbe pattantam. Egy lankás résznél szándékoztam kivágtatni a folyóvölgyből, hogy azután két mérföldön át északnak tartsak, ahol széles, kopár homokdombok emelkednek. Mögöttük terül el a mélyebb fekvésű Henderson-síkság, amely esős évszakban smaragdon zöldellő legelőivel ad otthont a Carver-farmnak.

Jókedvvel indultam útnak. Huszonegy éves korom óta, vagyis már fél évtizede hajcsárkodtam, és mivel a marhahús iránti kereslet nőttön-nőtt, a járandóságomból bőven futotta szerény igényeim kielégítésére.

Három évvel korábban kisebb vagyonra tettem szert, amikor Folsom Cityben – vérfagyasztó körülmények között – kivontam egy orgazdát a forgalomból, a bandájával együtt. Az értük kapott jutalmat a szüleimnek adtam, így apám megjavíthatta a házunkat, a nővérem is férjhez mehetett végre. E kellemetlen kaland ellenére sem cseréltem volna semmi másra a cowboy-életet.

Éppen hogy kiértem a folyóvölgyből, amikor lövés dördült. A golyó füttyét még hallottam, röviddel ezután újabb dörrenés következett, és a fájdalom. A nyeregből kibuktam, összekeveredett előttem a föld és az ég, majd jött a sötétség…

*          *          *

Émelyegve tértem magamhoz. Sokáig zavaros volt minden a tekintetem előtt. Hirtelenjében azt sem tudtam eldönteni, milyen napszak van. A halántékomról csordogáló, ragacsos vér eszembe juttatta a korábbi támadást. Szentséges ég, a fiúk a folyónál! Vajon ők megúszták?

Hörögve próbáltam felkecmeregni, de erőtlenül visszazuhantam. Tompa, dobogó hangok ütötték meg a fülemet, eleinte hallucinációknak véltem őket. Ismét megpróbáltam mozdulni valamerre, ám ekkor ólomsúlyként zúdult rám a rettegés. A sűrű por-és kavicsréteg alól a halálos mérgéről hírhedt fehér skorpió mászott elő! A kis szörnyeteg éppen engem készült megrohamozni, amikor egy lövés szabályosan kettészelte.

– Én sem csípem őket! – nevetett fel egy idegen hang.

 Felpillantottam. Az ismeretlen lovas széles, barna kalapot viselt, akárcsak én, a bőrzekéje alatt pedig kék vászoninget. Az arcát kendővel védte a por ellen. Pontosabban a kendő más célt is szolgált, erről a felém szegezett revolverből jöttem rá, persze csak utólagosan.

– Üdv, kölyök! – szólított meg az ismeretlen cowboy. – Begyűjtöttünk néhány elkóborolt jószágot! Ugye nincs kifogásod ellene?

Hunyorogva néztem körül. Patadobogást és marhabőgést hallottam, és csak bámultam, amint az idegen társai összeterelik a csordánk maradékát. Próbáltam megszólalni, de a nyelvem nem engedelmeskedett. Száraz volt, mint a lehullott falevél.

– Na, mi van, nem tudsz beszélni? – kérdezte a kék inges lovas. Akkor néztem meg jobban. A fejfedője alól szőke fürtök kandikáltak ki, a szeme is kéknek tűnt. Újból émelygés, és erős szédülés tört rám, így visszahuppantam a porba.

– Ennek is annyi!

A hang nagyon-nagyon távolinak tűnt.
(...)


A teljes novella a Lidércfény AKF áprilisi számában olvasható:

http://www.szentesinfo.hu/lidercfeny/papirlf/lidercfeny_akf_201404.pdf