Összes oldalmegjelenítés

2011. június 8., szerda

Erodon

Tizenhét éves koromban, Nemes István Cherubion-sagájának hatására kezdtem el először "építgetni" magamban Erodont.  Évekkel később, a gimis tantárgyak kötelékeitől megszabadulva mohón falni kezdtem a fantasyt, ahol csak értem.:) Próbáltam meríteni az ötletekből, ugyanakkor törekedtem az "egyedibbnél is egyedibbre".
Húsz évesen végre rászántam magam, és belekezdtem első nagyregényembe, amelyet azóta sem fejeztem be... jobb is így...

A világnevet megtartottam, az első hőseimet "talonba tettem", a történeteket többszörösen újragondoltam. Jelenleg novellákban, kisregényekben gondolkozom, több visszatérő hőssel, valamint önálló történetekkel. A műfajt tekintve inkább low fantasy, mivel elsősorban a főhős jellemfejlődésére, személyes drámájára helyezem a hangsúlyt. Erodon világa (amely saját történelemmel, vallással, és mítoszokkal rendelkezik) pedig sejtelmesen bontakozik ki, egy-egy utalás keretében, akárcsak Vallejo festményein a háttér. Kedvcsinálóként a Lidérfényen "Az én világom" c. topicban van már egy hevenyészett világleírás, de beszédesebbek maguk a kész művek:
Az egyetlen lehetőség (olvasható a Karcolaton, javított verzióban: http://karcolat.hu/irasok/fantasy/cyrus_livingstone/az_egyetlen_lehetoseg )
Máshol... ugyanott... (megjelent két folytatásban a Lidércfény  AKF-ben; Xavier, a nyomozó mágus első kalandja)
A lovag és a boszorkány (teljes terjedelmében olvasható a Lidérfényen: http://v2.lidercfeny.hu/felhasznalo_lk.php?felh_id=17, ill. a Fantasy Portalon: http://www.fantasyportal.hu/felhasznalo_lk.php?felh_id=118)


Most ez utóbbiból raktam ide részleteket:



CYRUS LIVINGSTONE: A LOVAG ÉS A BOSZORKÁNY

Erodon, Nagy Csillaghullás utáni 1015. esztendő

Raoul lovag komoran léptetett hóka lován a hegyoldalnak felfelé. Az ösvényt kétoldalt sűrű erdő vette körül, a fák koronái csaknem teljesen eltakarták a csillagos eget. Lassan leszállt az éj, s a rengeteg hangjai – az itt-ott huhogó baglyok, a csörtető vadak és a toportyánok tutulása – baljóslatúan csengtek a lovag fülében. Raoul elméjét nem bénította a félelem, mégis kínosan egyedül érezte magát, ahogy közeledett célja, a boszorkány sziklavára felé. Attól nem kellett tartania, hogy eltéved, mivel az egyre gyakrabban felvillanó lidércfények mutatták neki az erdei ösvényt. Nyilvánvalóan ez csapda, de a lovagot a legkevésbé sem érdekelte. Száz csatával a háta mögött, kérges tenyérrel és még kérgesebb szívvel nem vágyott újabb hőstettre. Ideje végleg szembenéznie a végzetével. 
A fák lassan ritkultak körülötte, hamarosan az erdő széléhez ért. Kerek bronzpajzsán megcsillant az Erodon két holdjának, a Basiliscusnak és a Ptenarrnak fénye. Hűvös, tavaszközépi szellő fújt szembe. Immár a harminchetedik tavasz a lovag életében… majd’ két évtizednyi kóborlás, háborúk és párbajok sorozata… játszadozás egy fabatkát sem érő élettel…
Komor merengéséből egy lidérc támadása riasztotta fel. A semmiből előbukkanó szellemlény nőalakot öltött, majd egy visító kacaj kíséretében nyaka hirtelen megnyúlt, feje fogakkal teli szájjá nyílt, s kobraként kapott a lovag torka felé. Raoul épphogy maga elé tudta kapni az aranyozott, rontás elleni pajzsot, rajta a Nap szimbólumával. Fáklyájával a támadójára suhintott, de a démoni lény addigra köddé vált. Raoul vállat vont, s folytatta útját. Kisvártatva, maga mögött hagyva az erdőt, egy tisztásra ért. Itt újabb, bizarr formájú lidércek próbálták rémisztgetni a vakmerő utazót. Raoult hidegen hagyta a látvány, tudván tudva, mindez csak mágia keltette illúzió. Ám a lova megmakacsolta magát, s egy tapodtat sem mozdult. Raoul óvatosan lekászálódott a nyeregből, és néhány nyugtató szót sugdosott a hátasa fülébe. Ezután egy kendővel letakarva a rémült állat szemét, s kantárszáron vezette tovább a paripáját. A morgó-hörgő, jajongó lidércek lassan elhalványultak mellettük, de nyomban új alakot öltöttek. Először egy arannyal teli, vakító ragyogású kincsesláda jelent meg az út szélén, majd – mintha a ládából keltek volna ki - két aranyhajú, lenge öltözetű fiatal lány kezdte csalogatni a lovagot.
- Gyere bátran közénk, vitéz lovag! Mi vagyunk az igazi kincs! – szólongatták Raoult kihívó mosollyal, miközben egymást ölelgették, simogatták szemérmetlen érzékiséggel. – Jöjj, csak jöjj, nem bánod meg! Nálunk nem fog berozsdásodni a pengéd, de nem ám! És nem is tompul el a hegye! Van-e merszed megküzdeni velünk ifjú vitéz? Vigyázz, még lefegyverzünk! Ha-ha-ha!
Így évődtek Raoullal a lidérclányok, egymás szavába vágva. Kacagásuk egyszerre volt gyöngyöző és trágár. A lovag válaszra sem méltatta őket, ehelyett kiragadott egy öklömnyi követ az út porából, s a túlvilági cemendék közé dobta. Inkább kíváncsiságból tette, mint dühből, de pontosan az történt, amire számított. A kő akadálytalanul áthatolt a két lidérclányon, ők pedig egy pillanatra rá szertefoszlottak, mintha ott sem lettek volna. A díszes, ragyogó kincsesláda is tovatűnt, a lovag ekkor vette észre a fáklyája fényénél, hogy a láda hűlt  helye bizony a szakadék pereme! Raoul gúnyos mosollyal pillantott a csapdára. Micsoda ósdi, gyerekes trükk! Mint a tündérmesékben! Egy királylányt elrabló boszorkától Raoul ennél jóval többet várt. Ahogyan haladt tovább az ösvényen, már láthatóvá váltak a boszorkány búvóhelyének körvonalai, amint baljósan feketéllenek a távolban. Mint valami sokszarvú fenevad, úgy hatolt a csillagos égbe a sziklavár oromzata. Lidércek már nem voltak sehol, a lovagot a fáklyája fényén túl körbeölelte az éjszaka csöndje.
Váratlan akadály állta útját. Az utat két fa keretezte, közöttük hatalmas rönkök feküdtek egymás hegyén-hátán. Közelebb érve a lovag észrevette, hogy a két lombos fa között hatalmas pókháló feszül, közepén pedig egy jó háromlábnyi förmedvény terpeszkedett. Kikerülni nem lehetett. Bal kéz felől a szakadék tátongott, jobb kéz felől sűrű bozótos állta el az utat, amelyből nyugtalanító neszezés hallatszott. Raoul nem kis bosszúságára még az előbbinél is nagyobb nyolclábú mászott elő a bokrok alól. Ezek már valódiak voltak. Hogy a lovag „öröme” teljes legyen, a farakás mögött egy harmadik förmedvény kezdett el mocorogni. Na, ezek szépen összegyűltek a tiszteletére! Nem volt idő a tétovázásra, a lova már kezdett megbokrosodni, érezvén e szörnyek szagát. Raoul gyorsan leakasztotta a nyeregkápáról a csatabárdját, s belehajította a háló közepén terpeszkedőbe. A bárd pörögve-süvítve száguldott, nyomban kettészelve a szőrös célpontot, átszakítva a hálót. A lovag ezután a buzogányát kapta kézbe, a fáklyát lándzsaként előreszegezve rohamozott. A két megmaradt hálószövő riadtan próbált menekülni a tűz elől, de Raoul nem adott esélyt nekik. Vagy másfél percen át szakadatlanul járt mindkét karja, mint a cséphadaró, míg végre füstölgő, nyálkás, élettelen kupacként zsugorodott össze a két bestia.     
- Átkozott férgek! – szitkozódott lihegve. – Süllyedjetek a pokol mélyére a gazdátokkal együtt!   
Összeszedte fegyvereit, majd átsegítette reszkető hátasát a primitív blokádon, elszántan haladva tovább célja felé. Már alig egy fél nyíllövésnyire közelítette meg a sziklavárat, midőn egy újabb fénylő lidérc nőtt ki a földből, elállva az utat. A jelenés egy hatalmas küklopsz volt, kétélű szekercével a kezében.
- Fordulj vissza, lovag, különben halál fia vagy! – bömbölte a lidérc-óriás.
„Nem hátrálhat meg az, kinek szívét erény vértezi, igaz útról lelkét bűbáj el nem térítheti.”- idézte félhangosan Raoul a lovagi kódex egyik bölcsességét.
- Vissza, vagy lesújtok rád! – ismételte meg a küklopsz mennydörögve.
- Ne ijesztgess, te egyszemű ripők! Te is olyan illúzió vagy, mint a társaid! – felelte Raoul harciasan.
- Gondolod? – az óriás válaszképpen egy közeli fa törzsét szelte ketté könnyed suhintással. Raoul azonban nem hátrált meg. Ha igaz ügy vezérel, ezer veszedelem között sem érhet baj, idézte tovább magában a kódex szövegét. Fennhangon viszont így szólt:
- Félre az utamból, egyszemű! Nekem az úrnőddel van dolgom, nem holmi hitvány csatlóssal, aki csupán káprázat! Rajta, sújts le rám, ha mersz!
Raoul elhajította fáklyáját, kardot rántott, s pajzsát feje fölé emelve támadóállásban várta az óriás csapását. A küklopsznak nem kellett kétszer mondani. A hatalmas szekerce mennykőként zúdult le, ám a fényes pajzshoz érve, mintha füstté vált volna.
- Armorlas pajzsát viseled! – dörmögte az óriás, fegyverét leeresztve. – Ez derék dolog, lovag! Rendben, továbbmehetsz! De ne feledd, ha itt belépsz, úgy meghalsz a külvilág számára!
Választ nem várva, a küklopsz amilyen hirtelen bukkant fel, úgy vált semmivé. Raoul néhány pillanatig gyanakodva tekintett körbe, majd folytatta útját. Most már igencsak a szeme közé akart nézni annak a boszorkánynak! Egyszeriben fények gyúltak a sziklavár belsejében, barlangszerű ablakok váltak láthatóvá, mint megannyi figyelő szem. Mint valami éhes száj, úgy sötétlett a lovag előtt a furcsa, hegybe vájt erődítmény bejárata. Újból meggyújtotta a fáklyáját, s határozott léptekkel gyalogolt bele az ismeretlenbe.                      
(...)

Egy héttel korábban…
Talacas királyi székhelye, Troyburg a napnál is ragyogóbb pompába öltözött. Minden évben egyszer, a tavasz tiszteletére karnevált rendeznek, amelynek fő attrakciója a lovagi torna. A szélrózsa minden irányából délceg vitézek garmadája özönlik a királyi fővárosba, hogy szerencsét próbáljanak e nemes megmérettetésen. A dicsőség és a hírnév mellett értékes jutalmak is várják a leendő győztest. Az idei évben viszont – a népek ezt suttogják – van egy különleges apropója az ünnepségnek. Úgy hírlik, most kerül sor a király leányának, Isabelle-nek az eljegyzésére. A kérőknek pedig – a büszke, harcos Solomnus óhaja ez – a tornán kell bizonyítaniuk rátermettségüket. Lehetett valami e szóbeszéd mögött, mivel a lovagvilág legelőkelőbbjei tisztelték meg jelenlétükkel Troyburgot.
A közeli Wolfburgból érkezett a kövérkés, mindig mosolygós, ámde oroszlánként harcoló, vörös hajú, vörös képű Fuldarik, vadkanfejes címerével.
A venevitusi Falkenburgból jött az ifjú Lothar lovag, pajzsán a kék liliomos címerével. A rőt szőke Berengár herceg, kinek kardjánál csak a nyelve élesebb, Drovenföldről utazott ide kíséretével. Pajzsát oroszlántestű griff díszítette, karmai közt karddal.
A fekete szakállú, félelmetes megjelenésű Bohun gróf a keleti Milgras-hegyek zord vidékéről igyekezett vazallusaival Troyburg küzdőterére. Pajzsán egy hatalmas medvefej vicsorított. Megannyi színes lobogó, s fanfárok szakadatlan zengése mellett, éljenző tömegtől közrefogva vonult végig a városon e díszes menet, a királyi vár előtti mező felé. A tribünökkel félkörben ölelt küzdőtér mentén sátrak emelkedtek. Emitt fegyvercsiszárok kopácsolása zajlott, amott lókupecek, pékek, fazekasok, rőfösök kínálgatták kurjantva a portékáikat. Mutatványosok, csepűrágók, vándor muzsikusok egymást túlharsogva próbálnak vigadalmat okozni a népnek, sűrűn hulló tallérok reményében. Szájtátva bámuló tömeg fogadta a fekete páncélos Raoult, aki magányos kőszirtként magasodott ki a festett maszkok és a rikító jelmezek tengeréből. Leeresztett sisakrostéllyal érkezett, pajzsán egy ezüstfehér kosfej virított. Lassan, méltóságteljesen léptetett ahhoz a pavilonhoz, ahol a tornára nevezőket várták. Egy herold írta föl az új jelentkező nevét, majd egy inas kísérte a lovagot a szálláshelyül szolgáló sátrak egyikébe. Az ellátásért és a kvártélyért persze fizetni kellett. Raoulnak mindössze nyolc aranya volt az erszényében, abból hatot odadobott az inasnak.
- Elég lesz? - kérdezte mogorván. Az inas a tallérokra nézett, majd a sisakrostélyon áthatónak tűnő szürke szemekbe.
- Ó, uram, ez több mint elég! – felelte készségesen. Az érmék ugyanis eredeti ruwenori aranyak voltak! Máris odaintett egy lovászfiút, aki gondjaiba vette Raoul hátasát, a lovagot pedig egy díszes, kényelmes sátorban szállásolta el. Eközben hosszasan magasztalta a helybéli szakácsok remekeit, külön kitérve a vadhúsokból készült csemegékre. Raoul azonban türelmetlenül közbevágott:
- Mit nem locsogsz itt nekem, fajankó! Tán azt akarod, az étkek gyűrjenek le?! Nem azért jöttem, hogy a hasammal hadakozzak! Keríts gyorsan zöldséglevest, utána hozz főtt csirkecombot, köleskásával!
- Parancsol uraságod egy kevéske bort?  – kérdezte a megszeppent inas.
- Szó sem lehet róla!  – dörögte Raoul. – A viadal után… esetleg! Terem nálatok homoktövis?
- Iiigen, azt hiszem…
- Akkor a bogyóiból szűrjetek levet, én azt iszom!
Miután kiadta az utasításait, a lovag kényelembe helyezte magát. A levetett sisak alól széles járomcsontú, markáns, hosszú fekete hajjal keretezett, jóképűnek nem igazán mondható, forradásos arc tűnt elő. A kissé ferde orr alatt keskeny bajusz feketéllett. Mialatt az ebédjére várt, nekilátott fegyverei tisztogatásának. Eközben két helybeli előkelőség vetődött arra, élénk beszélgetésbe bonyolódva a másnapi lovagi tornáról. Az idősebbik – kinek grófi rangját az arannyal ékesített talár és súlyos, drágaköves gyűrűk jelezték – midőn megpillantotta Raoult, döbbenten elhallgatott. Néhány pillanatig a komor, szürkéskék szemekbe bámult, majd udvarias főbiccentéssel üdvözölve a lovagot, gyorsan félrevonta fiatalabb kísérőjét.
- Tudod, ki ez?  – kérdezte suttogva a fiatalabbik nemest. –  Ő a brixenhaufi győző! Mint már korábban mondtam, minden jelentősebb tornán igyekszem tiszteletemet tenni, de nála különb fegyverforgatót még sosem láttam!
- Na és Berengár herceg? Ő az egyik legvitézebb griff-lovag fia!
- Az apja dicsőségével, hidd el, itt nem sokra megy!
Benedictus gróf – így hívták az idősebb főurat – megtudakolta a tornán résztvevők neveit a heroldoktól. Miután megkapta a várva várt választ, sugárzó arccal, a markát dörzsölgetve fordult fiatal barátjához:
- Jól sejtettem, ő az! Nos, Adolphus, biztosíthatlak, nem akármilyen viadalt láthatunk majd holnap! Fel fog érni száz buhurttal! Lesz itt bőven meglepetés!
Meglepetésekkel valóban szolgált a másnapi viadal. De nem egészen úgy, ahogyan azt Benedictus gróf elképzelte. A sorsolás is érdekes módon szólította sorompóba a bajvívókat. Elsőként Berengár küzdött Fuldarikkal. Legbelül mindketten csalódottak voltak, hiszen kezdésnek gyengébb ellenfelekre (és persze minél látványosabb győzelemre) számítottak. Nyilván megzavarta őket, hogy már az elején ilyen nagy a tét, ezért csak a második összecsapásnál sikerült döntésre vinni a viadalt. Berengár kivetette a nyergéből a vaskos Fuldarikot.
A következő párost Raoul alkotta a Bohun kíséretéhez tartozó hórihorgas, hírhedt Stanislaw ellenében. Ez sem ígérkezett könnyű küzdelemnek, s Raoulnak is csak másodjára sikerült a kopjatörés, porba sújtva vele riválisát. Ezután Berengár és Bohun kíséretéből mérkőztek lovagok, váltakozó sikerrel, egyik tábor sem bizonyulva jobbnak a másiknál.
Végül Bohun is sorra került az ifjú Lotharral szemben. A nézők megrökönyödésére a liliom címeres lovag már az első rohamnál messzire repült hátasáról. Láthatólag moccanni sem bírt, így rögvest felcserek, heroldok fürge hada vette körül. Az ifjú lovag nem volt eszméleténél, s néhány csontja eltörött. Lothar paripája is elszabadult, csak üggyel-bajjal, Raoul segédletével bírták befogni. A szürke szemű vitéz viszont egyenest a főheroldhoz vezette a lovat, miután bebizonyosodott a gyanúja. A főherold pedig, látva a bűnjelet, a királyhoz fordult.
- Felséges uram! Szörnyűséges bűntény történt! – kiáltotta kétségbeesve. – Lothar lovag nyergének hevederét elvágták! Így érvénytelen a párviadal!
Mielőtt még Solomnus király hangot adhatott volna méltatlankodásának, Bohun robogott oda. A gróf a könnyűnek ígérkező, ámde elszalasztott győzelem okán nem bírt gátat vetni indulatainak, s dühösen kitört:
- Ki az az orcátlan, aki csalással merészel vádolni?
- Akkor mit keresett az apródod Lothar lovának közelében? – szólt rá Raoul a grófra, keményen a szemébe nézve. A nézősereg dühös búgással fejezte ki elégedetlenségét. Bohun azonban továbbra is magabiztosan ült nyergében, fölvéve a szívélyesség álarcát.
- Ó, hát csak a szokásos udvariassági formulát követve, erőt és kitartást kívántam a küzdelemhez, ezt üzentem meg apródommal…
Tovább nem folytathatta, mert egy kesztyű vágódott az arcába. Bohun pulykavörössé vált.
- Vedd föl, ha mered, nyomorult! – mennydörögte Raoul. – Ezennel kihívlak téged, lóháton, életre-halálra!
Bohun nem sietett a válasszal, de Solomnus király érces hangja elejét vette minden további vitának és kifogásnak.
- Ha az igazság a te oldaladon van, gróf, úgy bátran elfogadhatod a kihívást!
Bohun, hogy megőrizze méltóságát, kénytelen volt elébe állni a párbajnak. Eközben az ifjú Berengár herceg szívében elkezdte fenni méregfogát a kevélység démona. Korábban már aratott tornagyőzelmet Troyburgban, emellett ő volt az egyik lehetséges vőlegény-jelölt a király lánya számára. Ennek tudatában attól tartott, az ismeretlen lovag idejekorán learatja a dicsőséget őelőtte. Berengár tehát szaporán a már távozni készülő Bohun mellé rúgatott lovával, keményen megmarkolva a gróf karját.
- Jól figyelj rám, Kormos Szakáll! Ne feledd, ha netán te győznél, utána velem kell szembenézned!
Berengár szavait helyeslő kiáltások fogadták mind a nézők, mind pedig a fegyvertársak részéről. Bohun beleegyezően mordult egyet, majd kiszabadítva karját a herceg szorításából, duzzogva elügetett. A heroldok rögvest nekiláttak átrendezni a küzdőteret.
Hamarosan felállt egymással szemben a két küzdőfél. Mint két óriási páncélos bogár, úgy méregették egymást. Raoul kezében ezúttal kopja helyett a „héttollú” buzogány fénylett. Bohun ugyanennek a láncos változatát, a „hajnalcsillagot” választotta. Nyeregkápájukra egy-egy bárd lett felszíjazva.
Kürtszó jelezte a párbaj kezdetét, a lovak patái alatt még a föld is felmorajlott, midőn a két lovag egymásnak rontott, csapást csapás után zúdítva a másikra. Szemmel láthatóan Raoul volt a taktikusabb, takarékoskodva az erejével, míg úgy tűnt, Bohun dühből küzd.
Óráknak tűnő percek múltával Raoul végre fogást talált ellenfelén. Fegyvereik útja éppen keresztezte egymást, így összeakadt a két gyilok. Raoul egy váratlan csavarintással kiszakította Bohun kezéből a buzogányt, s egy gyors ütéssel, kitaszította nyergéből a grófot. Ezután gyorsan ő is lepattant lováról, buzogányát elhajítva. Először ellenfele hátasáról kapta le a bárdot, odahajítva a még fekvő Bohunnak. Raoul csak ezt követően ragadott újra fegyvert. A tömegből heves éljenzés és taps hangzott e lovagias gesztus láttán. Bohun nehézkesen egyenesedett föl. Egy-két hüvelykkel alacsonyabb volt Raoulnál, viszont jóval súlyosabb.  Próbálta roppant tömegével elnyomni a koscímeres lovagot, ámde néhány sikertelen roham után elkészült erejével, még a sisakja is vészesen behorpadt. Raoul ekkor mindenki ámulatára megszabadult pajzsától, még a sisakját is lecsatolta. Bohun lihegve követte példáját.
 Két kézre fogták fegyverüket, immár a végső csapásra készülve. Ekkor is Raoul bizonyult ügyesebbnek. Cselesen kitérve Bohun vágása elől, kihasználva annak lendületét, máris viszonozta a támadást, szétzúzva a gróf vállát, egyik fülét is levágva. Bohun sikoltva roskadt össze, görcsösen fetrengve a körülötte növekvő vértócsában. Raoul megállt legyőzött ellenfele fölött, magasra emelve bárdját. Majd megrázta a fejét és leeresztette fegyverét. A főherold kihirdette a párbaj győztesét.
A dísztribünön Benedictus gróf felpattant a helyéről, harsányan lelkendezve:
- Éljen Raoul, Brixenhauf bajnoka!
- Éljen! Éljen! – zúgták a népek. Raoul kissé zavarba jött. De nem volt módja töprengésre, mert nyomban Stanislaw lépett oda hozzá, revansot kérve, annak ürügyén, hogy kiköszörülje a hűbérura becsületén esett csorbát. Vele tartott Bohun másik vazallusa, Vecelin lovag, aki szintén meg akart mérkőzni Raoullal. Erre már vérszemet kapott Bohun maradék két embere, akik eddig még nem küzdöttek, név szerint Gerd és Jaroslawetz. Teljes harci díszben, felcicomázott harci ménjükön léptettek oda a fekete páncélos lovaghoz, ekképpen éreztetve vele ágrólszakadt mivoltát. Az ifjú Berengár azonban ismét közbelépett.
- Megálljatok, hitványak! Előbb én! – kiáltotta, majd lándzsája tompa végét a két újonnan érkezett pajzsához ütötte. Gerd és Jaroslawetz csalódottan nézett össze, de már nem térhettek ki a kihívás elől. Végül a heroldok döntöttek a küzdelmek sorrendjéről. Raoulnak pihenést rendeltek el.
A felcserek megvizsgálták a sebeit, ez idő alatt pedig Berengár sorompóba állhatott új ellenfeleivel. Korántsem a jó szándék, inkább a fondorlat hajtotta a rőt hajú ifjút. Úgy gondolta, eddigi tornagyőzelmeit a titokzatos Raoul lovag legyőzésével koronázhatja meg, kinek harci képességeit a lelke mélyén csodálta. Berengár azzal is tisztában volt, egy érdemtelen győzelem rosszabb száz vereségnél, ezért akart esélyt adni az ismeretlen vitéznek, akihez nem méltó e két semmirekellő tányérnyaló. Majdnem hogy hamarabb végzett velük, mint amennyi idő a villámlás és a mennydörgés között eltelik. Gerd és Jaroslawetz úgy röpültek ki a nyeregből, mint száradt falevelek a forgószélben. Berengár elégedetten vonult végig az éljenző tömeg előtt. Neki is jutott a dicsőségből. Remélte, kellőképpen felcsigázta e szájtátikat, hogy az ő és a fekete lovag viadalát várják a torna fő eseményeként.
A nézőseregnek nem volt oka a türelmetlenségre, hiszen kisvártatva újból megjelent a színen a titokzatos vitéz, ezúttal kétkezes pallost markolva. Ellenfele, Stanislaw, szintén pallossal a kezében érkezett, s a fekete lovag után lépett be a fakordonokkal körülölelt körbe. Mindkettejüknek kevés mozgástér jutott, kizárva az alattomos taktikázás lehetőségét.
A heroldok jelére a tisztelegtek egymásnak kardjukkal, majd rögvest szikrázva vágódtak egymásnak a pengék. Pazar, kiegyenlített viadalt láthatott a nagyérdemű, az ünnepi karneválhoz méltót. Az utolsó pillanatig kétséges volt ki kerül ki győztesen eme csattogó acélforgatagból. Már-már úgy tűnt, Stanislawnak sikerül revansot vennie korábbi kudarcáért, azonban a háborúkban edződött Raoul – akárcsak Bohun esetében - megint leleményesen használva ki ellenfele lendületét, ravaszul vágott vissza, elmetszve páncélt, csontot, inat. Stanislaw szörnyű ordítással rogyott térdre, jobb könyökénél gejzírként lövellt a vér, karja a földre hullott. Mire a segítők üggyel-bajjal elállították a vérzést, már teljesen elveszítette eszméletét. Miután hordágyon elvitték a sebesültet, Raoul levetette sisakját, aztán intett megmaradt ellenfelének.
- Jer, ha van merszed! – kiáltotta hetykén. Vecelin kezében megremegett a harci fokos. Könnyű láncvértet viselt, rostély nélküli, lekerekített sisakkal. A másik kezében láncos buzogányt tartott. Ugyan kisebb termetű volt Raoulnál, viszont jól tudott küzdeni egyszerre két fegyverrel. Úgy gondolta, a mozgékonyságával kiegyenlíti az esélyeket. Tévedett. Ezen a napon Raoult nem lehetett megállítani.
 Mintha csak játszott volna Vecelinnel, szándékosan felkínálva védtelen fejét. Végül Vecelin is földre került, kétségbeesetten mutatva a megadás jelét. Raoul a földbe szúrta fegyverét, s mosolyogva, kitárt karokkal fordult az ovációtól hangzavarban úszó nézőtér felé. Ekkor Vecelin hirtelenjében megelevenedett mögötte, orvul ráemelve fokosát.
Ám gyáva tette végzetes balgaságnak bizonyult. A heroldok oldalán még a torna kezdetén íjászok sorakoztak föl, hogy azonnal megtoroljanak efféle súlyos szabálytalanságot. Vecelin torkát két nyílvessző ütötte át, mielőtt a dicstelenség sötét szakadéka végleg elnyelte őt.
A szégyenletes tettet látva Solomnus király, őrjöngő dühében összetörette Bohun és vazallusainak kardjait. A grófot pedig minden kíséretével egyetemben örökre száműzette Talacasból, fővesztés terhe mellett.
A főherold bejelentette, ami napra berekesztik a tornát, a bajnoki cím sorsa a következő reggelen dől el. Berengár és csatlósai csalódottan, morgolódva távoztak szálláshelyükre. A várva várt lakomára, ahol a szerencsésebbje a király asztalánál szolgálhatja fel a fejedelmi fogásokat, még egy estét várniuk kell. Az udvarmester és a főherold viszont egyáltalán nem bánta az uralkodó döntését, remélték, így ezen a napon már nem kerül sor több kínos jelenetre.       
A viadal másnapján komor, felhős reggelre ébredt Troyburg városa. Raoul elfogyasztotta a főtt tojásból és köleskásából álló könnyű reggelijét, majd kardját a jobbjába kapva nekiállt a sátra előtt gyakorlatozni. Könnyedén forgatta a súlyos fegyvert, a tagjai hamar átmelegedtek a párás, hűvös levegőn. Már jó félórája gyakorolt, mikor kürtszó jelezte a király küldöttének érkezését. Méhkasként elevenedett meg a bajvívók tábora, kíváncsiskodó fejek bukkantak ki a házak ablakából. Izgatott sustorgások hullámzottak végig a bámészkodókon. Már ilyen korán kezdődne a torna? Berengár és kísérete kapkodva-ügyetlenkedve próbálta vértezetét magára ölteni. A hírnök azonban az uralkodó parancsát hozta, miszerint a bajvívók tüstént jelenjenek meg a királyi palotában. Magyarázat nem hangzott el, így a lovagok az értetlenségtől feszülten eleget tettek Solomnus kérésének.
A palota tróntermében az uralkodó komor méltósággal fogadta az érkezőket. Raoulnak szembetűnt, hogy az udvaroncok sápadtsága, mintha a rémület szorongatná őket belülről. A terem közepén, a színes kockákból álló márványpadlón különös tárgyak hevertek: egy páratlanul míves, aranyozott bronzpajzs, egy fényesre csiszolt kristálygömb, s néhány, idegen írásjelekkel teli fóliáns. Az ősz Solomnus király halk, erőtlen hangon közölte a lovagokkal a baljós hírt, amely Talacas jövőjét is veszélyeztetheti. Az éjszaka ugyanis Isabelle hercegnő, az özvegy király egyetlen leánya eltűnt. Egy boszorkány bűbájának esett áldozatul, ezt bizonyítják a hercegnő szobájában talált tárgyak, ezen kívül egy kézzel írt üzenetet is hagytak hátra a királynak, melyben megjelölték a pontos helyet, ahová a hercegnőt vitték. Berengár és kísérete felháborodva reagált a titokzatos boszorkány szemtelenségére. Ám a király csendre intette őket, majd – immár a megszokott érces hangján – közölte döntését.
- Nemes vitézek! Raoul és Berengár! A tornán ti küzdöttetek a legderekabban, a bajnoki cím sorsa köztetek dőlt volna el! Ám a Fátum erői közbeavatkoztak! Halljátok hát szavam! Titeket bízlak meg vele, hogy visszahozzátok leányomat és egyben örökösömet! Amelyikőtök sikerrel jár, azt illeti meg jutalmul leányom keze! Raoul! Te vagy a rangidős, és már számtalanszor bizonyítottad vitézségedet a harcmezőn is! Ezért te viheted magaddal Armorlasnak, Minden Lovagok Elődjének mágikus pajzsát! Most pedig induljatok nyomban! Nincs vesztegetni való idő!
A király főkamarása ellátta az útnak indulókat étellel-itallal, majd egy strázsamester és tíz poroszló kíséretében útjára bocsátotta őket. A csapat északnyugat felé vonult, a boszorkány rejtekhelyének irányába. Öt napig tartó, fárasztó lovaglás után elérkeztek a királynak írt levélben megjelölt hegyhez, melynek tetején fekete szarvként meredezett a boszorkány sziklavára. A strázsamester Raoulhoz fordult:
- Felséges urunknak az a kívánsága, hogy te próbálkozz elsőnek! Így a striga nem tud egyszerre mindannyiótokat csapdába ejteni! Mivel nálad lesz Armorlas pajzsa, a herceg úr segítségül viheti a csatlósait, így egyenlők az esélyek! Három nap előnyt kapsz lovag úr!
- Csak kettőt! – vágta rá kurtán, gondolkodás nélkül Raoul. – Két nap is bőven elegendő lesz! Egy nap, míg fölérek, s még egy nap, míg visszatérek a hercegnővel! Ha nem így történik… tedd a dolgodat, herceg!
- Úgy lészen! – bólintott Berengár. Az ifjú hercegben eleinte forrt a düh, amiért úgy tűnt, ezt a jöttment lovagot többre becsülik, mint akiben királyi vér csörgedezik, de végül úgy találta, az esélyek inkább neki kedveznek. Ha minden jól megy, Raoul és a boszorkány ártalmatlanná teszik egymást, ez esetben a hercegnő és a királyi trón valósággal az ölébe pottyan. Egyet viszont sajnált: nagy valószínűséggel már nem mérheti össze az erejét Raoullal. Berengár és a többi fegyveres letáborozott a hegy lábánál, onnan követték tekintetükkel a távolodó fekete lovagot. 
(...)